A Bikás park

Az eső végigverte Kelenföldöt: felrémlett rossz nyarak dióverése. Amúgy is árvíz van. Csendre intő. És esik is. Az ablakig ér a kékinges folyó. Pimaszul kilép a medréből: Pestnél 9 méteres rekordon tetőzik.

Újbudán vagyunk, a 11-esben. Nem rossz kerület ez, fog alakú és százötvenezres. Van Dunánk, dombunk, Gombánk, hideg hegyünk, erős erdőnk, Gellért püspökünk és Cseh Tamásunk. Sokfélék vagyunk. És az vonzó. Uraljuk az ingatlanos statisztikákat, idén vettük át a vezetést a 13-astól. Minden égtáj felől költöznek ide a népek. És jó szomszédjaink is vannak. Kelenföld nagy szomszédoló. Megy itt a pletyka, a Lenke nénizés. Duruzsolnak a nők a pult mögött és alatt.

Az eső végigverte Kelenföldöt: volt miért vezekelnie. Régen mostani központja egy szeméttelep volt, senki földje, Buda széle, Szél-Buda. Komposztra épült, fosszíliára. Régész-városrész. Lebomlott itt fél Pest, de aztán Kelen vezír földje a sarkára állt, jogokat követelt. Kinőtte magát, megtisztult, felszentelődött, szavatolt magáért.

Az esőben nézegettem a Bikást. Prüszkölt is: a hajam vörös posztó mind a hat szemében. 1974-ben épült, a majdnem tízezer lakásos lakóteleppel párhuzamosan. 1981-ben került dombja tetejére a három szürke marhát ábrázoló, Kiss István kovácsolta Monda szoborcsoport. Mondja a múltat. Rég volt dicsőségről beszél. A bikáknak eredetileg szarvuk között a Napot, a Holdat és a csillagokat jelképező díszek álltak. Aztán ezeknek lába kélt. Kilopták. Vagy visszahívta őket az ég.

A kelenföldi lakótelepek középkorúnak számítanak: 1967 és 1983 között épültek, mint annyian mi is. Nyögnek is: itt fáj, ott fáj. Különösen a sárkányos szalagtízesek panaszosak. Bár egyikét-másikát megdögönyözték, új irhákba bújtatták, öltöztették.

A Tétényi meg Etele út és Bártfai utca által határolt terület legendája szerint a „lakótelep építésekor egy teherautó úgy megsüllyedt a sárban, hogy már nem tudták kihúzni, ezért ráhordtak mindenféle építési törmeléket, sittet, így alakult ki a nyolc méter magas domb”. Területe 1 hektár, tengerszint feletti magassága 121 méter. Magába foglalja a kelenföldi Szabó Ervin könyvtárat és a Budapesti Művelődési Központot. A BMK: ez a központ volt a főváros területén működő művházak módszertani irányítója. A főnök. Ráncba szedte a többi kis aprólékot. Erika írógép, medvebarna dobozrádió, spenótszín telefon. Tere-fere keksz, kávé- és telexgép.

Költői dátumok. A Bikás park Sopotnik Zoltánnal egyidős, az Olimpia központ meg velem. Így varr össze a sors két furcsa gombot.

A Bikás szélén ácsorgó, 1979-es Olimpia amolyan üzletközpont: kék-fehér, csarnokszerű, labirintusos és háromszintes. Emlékszem emeleti éttermére, ott sírtak a sörök, nevettek a nyolcvanas évek bakfisai. Misa mackó kedvenc plázája. Pompeji lávából öntötték kékjét, fehérjét. Van piac, dobozantikvárium, kis cipész, bódék sült kolbásszal, lottózó, hentes, kenyeres, talponállók. Fönt, az önmagát álmodó toronyban pedig az Olimpia mozi, Alain Delon és Jean-Paul Belmondo itt lőtt le pár haramiát. A filmterem úttörőavatások helyszíneként is szolgált, aztán a rendszerváltáskor bezárt, lakatot kapott. Letépték, mint a vörös nyakkendőt, a veszendőbe menő levelet: Szeret, nem szeret? Azóta üresen korog, mint egy bendő.

Zuhog. Nyáridő van. Állnak sorba a nyár seregei. Nem tudják, a parkkal mi lesz. Hullik, zuhan a virágpor az égből. Az égsütemény. Hintőpor. Égvirág. Mennek a kisnyugdíjasok mannakalapban. Budáról fúj a szél: dúdolják. Percenként egy ember jön szemben az esőfüggöny mögött. Ez az én léptékem. Tizede az átlagosnak, huszada. Emberléptékű. Emberes. Mindig is vidéki maradok. Hiába élek 2005-től itt fent a fővárosban, a lelkem vidéken maradt, ott lent.

Egyszer elgurult a Bikásban a gombolyagom. Követtem, követtem, és oázisra leltem. Egy ki nem mondd játszótérre. Egy Dédi-ültetőre. Nem árulhatod el a nevét, ha vallatnak, akkor sem. Békebeli? Nem. Tejútszerű. Stílus. Végre. Ízlés. Minden pad hátat mutat a pingpongasztalnak, de nem mutat hátat a varázsvilágnak. Itt Pandán játszik a gyerek, nem viccelek. Játszik a feketével, a fehérrel. Itt érti meg, hogy a medve több, mint ember. Itt te is kötögethetsz. Megtalálhatsz minden elgurult szemet.

A Bikás park (a körtéri Gombához hasonlóan) vár a sorára. Átépítik központunk parkját, a tudatalattiját. Elbontják a hetvenes éveket. Se meggymárka se konyakmeggy. Átépítik Kelenföld álomelosztóját. Az ítélet: bomba általi halál. Metró után az özönvíz. Az emlékek buzgárai majd áttörnek még egy darab ideig, aztán kiradírozódik, mint annyi minden, ez is.

Szellőző és szellőztető csendpark. Méretjelzése: 10/5-ös, telítettsége: 10/7-es. A metrómegálló, a zöld, 4-es kígyó eleve meg fogja dobni a forgalmát. Untig elég lesz a plusz áthaladó tömeg csendesítése, lassítása, szűrése, elvezetése. Nehéz a népkezelés.

Mennyit sétáltam, futottam, kondiztam itt. A kültéri gépeken, gépbogarakon, szörnyeken. A konditeremben mindig izzadságszag van, itt meg szabadságszag.  Hány muslicát letüdőztem! Mennyit csilingeltek nekem négy- és hatkerekű gyerekbiciklisek! 40 se múlt a park. Már öreg. Büntetni kell. Plasztikázni. Megfúrni. Aláásni.

Kéne pár erőfeszítés, mivel a térnövelő bűbájt a muglik még nem találták fel. Egy nagy és ingyenes WC, három-négy parkőr, öt-hat kamera az első körben elég lenne. Meg átfesteni a padokat, kukákat csokornyi, illő színnel. A végén pedig egy zajvédő falat felkenni a Tétényi mellé.

2015-re állítólag lesz mesterséges tó és napozódomb, görpark, sportpályák, játszóház és ipari méretű kávézó. Ki is mondták: utánozni kell  a Millenárist. A hangsúly az utánzáson. Mindig azon. De a másolókat még a másoltak is megvetik, semmibe veszik. Second hand dizájn. Minek? S még több embert ide? Épeszű dolog ez? Megszámolta valaki a sárkányépületek ablakait? Megszámolta a szalagtízeseket, a tizenöt emeletes tornyokat? A budai, derűs oldalon ez az átlagnál jóval sűrűbben lakott terep. Nem bír többet. Beáll a dereka. Reumás, köszvényes lesz. Sápatag. Halvány. Fönnjáró lázbeteg. Túl korán felnőtt gyerek. Szóval minek ide turista? Kelenföldiek vagyunk, nem turisták. Ébresztő. Kilóg a turpisság. De én egy reményteli pasas vagyok. Én halok meg utoljára.

Pollágh Péter