A kígyó árnyéka (részlet)

Éppígy emlékezetünk is előrehaladott korunkban tétován, mintha esti szürkületben, tapogat csak a tegnapi nap eseményei, nevek s arcok után, melyek csak az imént akadtak utunkba legelőször, holott gyermekségünk s kora ifjúságunk képei tisztán s árnyéktalan világossággal állanak előttünk… S csakugyan, míg Günsnek, ez idő szerint való és alighanem életem során legutolsó lakhelyemnek utcáin még ma, vagy negyven esztendei ittlakás után is el-eltévedek, s olykor, ha sötétedés után igyekszem hazafelé bérelt szállásomra, a szabó házába, sokszor tétován s növekvő rémülettel toporgok akár fertály óra hosszat is egy-egy elágazásnál, mert elfelejtettem, melyik utcába is kell befordulnom, s már-már attól félek, soha nem találok többé haza, azt hiszem, még ma is képes lennék csukott szemmel is végigjárni az ödenburgi belső város szűk utcáit. A Hátsó kaputól elindulva, majd a Sópiacon keresztülvágva végiglépegetnék a három szűk sikátor valamelyikén, melyek mindegyike egymástól nem messze a főtérbe torkollik, s már az utca közepe táján járva meghallanám az ökrök vontatta malom kelepelését – ez a malom ott állt közvetlenül a városháza mellett, melynek déli homlokzatán nagy, aranyozott betűkkel eme felirat állott: Egy gyűlésben tartózkodnak, s egy lélekkel haladnak a gyűjtésben s a megszerzettnek megtartásában, másik, nyugat felé néző oldalára pedig a város címere volt lerajzolva, körötte díszek és különböző feliratok. Bal kéz felől a város tornya emelkedik ki az egymáshoz tapadó, szűk házak közül, kerek erkélyén körbe jár az őr, s kürtszóval jelzi a fertályórákat, az ellenség vagy előkelő uraságok érkezését, vagy ha valaki idegen bort készül behozni a városba. Hányszor láttam, amikor kosarammal a karomon a piacról hazafelé igyekeztem, s a kürtszót meghallva fölnéztem a toronyba, erős, szemfájdító fénnyel megvillanni a magasban a kürtön a tavaszi nap fényét, vagy azt a vihar előtti, baljós ragyogást, mely úgy szúr a szemünkbe, mintha hatalmas, test nélküli darázs fullánkja volna. Szemközt a ferencesek templomának csúcsos tornya rajzolódott az égre, s ablakának festett üvegén téli estéken rejtelmes, túlvilági derengéssel tetszett át az odabent lobogó gyertyák fénye, s halovány kék, zöld és égő rubinveres foltokat vetett a hóra. A templommal szemközt állt a házunk, bejárata fölött a patika cégére: a két hátsó lábára emelkedve ágaskodó, bojtos farkát maga köré kanyarító arany oroszlán, amely könyörgőn emeli a magasba jobb mancsát, várva, hogy már nem emlékszem, melyik szent, kihúzza talpa párnájából a belészaladt tüskét.

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka (részlet)

forrás: Digitális Irodalmi Akadémia