A kertészkedés

Az ezredforduló muszlim világában, al-Maqdiszí közlése szerint, alig néhány száz város és 15 tartományi székhely - amszár - volt.[1] Az azonos szerkezetű, a mecset köré, a nagycsaládi együttélés lehetőségét megadó, mozaikszerűen beépült városokat védelmet biztosító falak vették körül. A városok zsúfolt szerkezete a családok számára egyre-másra épülő újabb épü­let­szárnyak és helyiségek helyigénye, illetve a település lehatároltsága közti ellentmondásból magyarázható. A politikai centrumok - Szamarkand, Nisápúr, Raj, Síráz, Baszra, Bagdad, Damaszkusz, Kairó, Alexandria, Córdoba, Qairawán - egyszerre működtek gazdasági, kereskedelmi és kulturális központokként. Világvárosias forgatagukról számos közvetlen és közvetett adattal rendelkezünk. Bagdadban például 27 000 mecset s a vallásos előírás szerint szükséges tisztálkodás számára 60 000 fürdő működött - ennyi tudta befogadni a városban lévő hívőket. A pénteki istentiszteletre szolgáló két bagdadi mecsetből szükségképpen töme­gesen maradtak kint az emberek. Mazahéri számításai szerint a 11. századi Bagdadban legalább másfél millió férfi élt.[2] Aly Mazahéri összefoglaló műve a középkori muszlimok mindennapi életéről a kertművelés gazdasági aspektusát mutatta be.[3] Claude Cahen munkája a tárgykör mélyebb értelmezéséhez járult hozzá.[4]

De az első nagy muszlim települések szerkezete spontán módon alakult ki a garnizonokból. A városok legtöbbször magasra emelkedő kőházakból álltak s az építmények teteje, fülkéi, tornyai a szűk, kanyargós, kiszögellésekkel szabdalt utcákat leárnyékolták. Van város, amely­ben a bazárokat éjjel-nappal folytonosan világítják. Az utcákon, piactereken nincs hely a növények számára s a környezeti körülmények sem felelnének meg az életükhöz.

A modern városrendezés a 9-10. századdal jelentkezett: előre készült tervrajz szerint, sakk­táblaszerűen épült föl az iraki Szamarra, az egyiptomi Kairó és az andalúziai al-Zahrá’, de Perzsiában is létesült új település a régi Síráz közelében. E tágas, levegős, áttekinthető városok azonban kapkodva és romlékony anyagokból emelkedtek, nem szolgálhatták évszáza­dokon keresztül lakóikat. E korszakban magánszemélyek ugyancsak nem időtálló anyagokból alkották meg pihenőházaikat. A városon kívül, csatornák és folyók partján épültek fel a gazdag növényvilággal, fákkal, virágokkal kerített villák - busztánok -, ezekből látogattak be lakóik a közeli városokba. Az erődített városok határában vagy távolabb kellett létre­jönniük e busztánoknak és a népesség élelemmel való ellátásához szükséges friss nyersanya­got szol­gáltató növényültetvényeknek és gyümölcsöskerteknek. A szárazterményeket, ipari anyagokat adó területek jellegüknek megfelelően nem szükségképpen városközeliek - de ezek fenntar­tásához is szükséges volt a megfelelő vízellátás.

A települések körül akár természetes, akár mesterséges növénytakaró volt található. Tripolit ültetvénylánc és a Földközi-tenger vize határolta, Dzsubailt pálmaliget, Szidón környékén cukornádültetvény volt a 9. században, de Tírosz, lévén keskeny nyakú félszigeten, csak néhány lábnyi széles földszoroson keresztül tartotta a kapcsolatot a szárazfölddel.

A  levantei városok vízellátását a hegyekből érkező csatornák, források vizét vezető agyag­csövek, föld alatti boltos üregek, házanként önállóan kezelt ciszternák biztosították. Egy négytagú család 100 köbméteres ciszternával s házának udvarán 20 köbméteres medencével rendelkezhetett. A kutak, vízemelő szerkezetek, víztornyok kiépített rendszere mellett mozgó vízhordók támogatták a folyamatos vízellátást. A rendszer működését a vízellátási hivatal ellenőrizte, lévén a víz áru. S ez is határt szabott a felhasználásnak. Csak megtervezett módon jutott a víz a kertek növényeihez: s mindez az intenzív növénykultúra kialakításához vezetett. A fent jellemzett eljárás mintaként szolgált a későbbi korok számára.

Máshol azt figyelhetjük meg, hogy a városlakók szívesen hagyták el lakhelyüket a szórako­zó­helyek és a pihenőhelyek kedvéért. A Tigris, illetve az Eufrátesz folyó (nyaranként szúnyo­gok­tól gyötört) városait kocsmák vették körül. E kocsmák tiszta vízzel, szökőkutakkal, me­den­cével, vízlépcsőkkel és zuhatagokkal ékes hatalmas kertekben működtek, ahol a növényzet fenntartását is kertészeti módszerekkel biztosították. Csak így vált lehetővé, hogy eltérő klimatikus igényű fajok éljenek egymás társaságában. A kerthelyiségek vendégei, miközben a friss levegőn, árnyas padjaikon szörpölgették a borukat vagy méhsörüket, falatoztak és édességet majszoltak, a paradicsomi fákban is gyönyörködhettek: ciprusokban, citrusfélékben, főképp narancsban, füzekben, gránátalmában, nyárfákban, pálmafajokban és platánban. A faszárú, fatermetű növények fölhasználása a Tigris és Eufrátesz folyó menti vidékén kitün­tetett tevékenység volt, hiszen a termőföldet elsősorban gabonatermesztésre - árpa és búza előállítására - használták. Mindez tehát egészen másfajta látványosságokkal szolgált, mint a városi terek.

A növény- és állatismeret kiszélesedését involválták a vadaskertek. A sportvadászat - amely nem csupán a hercegek és főurak kiváltsága lehetett, de a vidéki és a városi lakosság is gya­korolhatta - őrzött vadászterületeken zajlott. A ragadozó madarakkal - sólyommal, karvallyal - szívesebben vadásztak, mint a tisztátalannak tartott kutyákkal. Nyíllal, hálóval, gyalog és lóról folyt a vadászat, a fejedelmek szórakozására nagyragadozókat, oroszlánt és medvét is idomí­tot­tak. A sokféle vadászott élőlény többnyire természetes közegében esett áldozatul. Az egyes orszá­gok fajgazdagsága területenként változott, de Iráné volt a leggazdagabb. Itt tigrisre, barnamedvére, fekete medvére, oroszlánra éppúgy mentek, mint apróvadra. Máshol szarvasok, dámvad, gazella, vadkecske, vadszamár, vaddisznó, vadjuh, mezei nyúl, strucc, fogoly, fácán, galamb, búbos banka, vadlúd, réce, sőt a homoksivatagokban a kígyók és a gyíkok vadászatát kedvelték.

A főúri vadászat térbeli elkülönítését szolgálták a vadaskertek. A Szászánidák (224-651) számos helyen létesítettek ilyen célból fenntartott, általában kiterjedt nagyságú telepet. Az erre a hagyományra támaszkodó, Szamarra mellett kialakított kert alapterülete 50 négyzetkilométer volt. A vadászati célból mesterségesen létrehozott, folyamatosan gondozott, karbantartott, állati életre alkalmas területek olyan parkok lehettek, amelyekben a foglyul ejtett, ajándékba kapott vagy felnevelt nagyvadakat őrizték. A vadaskertek igen korán látványosságként is kezdtek szolgálni: a befogott állatokat - az őröknek fölajánlott borravaló ellenében - bizonyos időpontokban bárki megtekinthette.

Általában - a vallási fenntartások ellenére - minden fővárosban működött állatkert, amelyek létrejöttéhez a vadaskertek járultak hozzá. A szelídített állatok csatornákkal lekerített, parko­sított, nagyobb területeken éltek. A Számárrá melletti vadaskertből al-Mu^c’tamid (893-902) idejében Bagdadba vitték az állatokat, de az eredetinél kisebb területen helyezték el azokat. Az a fényűző park a szamarrainál kisebb területen működött, amelyet Damaszkuszban hoztak létre. Az uralkodók által fenntartott intézményekből, ahol a nagyobb állatokat fel is ékesítették a reprezentációs alkalmakra, a baráti királyokat ajándékozták meg s tudjuk, ezekből európai uralkodók is részesedtek.

A városi épületek építményszárnyak által közrefogott, belül elhelyezkedő, zárt udvarán inten­zív eljárásokkal tartották fenn a kertet: ezt a zárt lakóterekkel egyenértékűnek, részleteiben is meghatározott területnek tekintették. Az itt nevelt növényeket a piacokról vagy saját gazda­ságukból szerezték be. A piacokról vásárolták azokat a növényeket is, amelyek ugyan nem teremtek meg a kertben, de amelyeket a kert vagy a lakóterek ékesítésére használtak egy-egy ünnepség, vendégség vagy valamilyen családi-közösségi esemény kapcsán. A piac egyik elha­tárolt területén vagy más helyen, a gabona- és állatpiactól, a fűszerpiactól, az élelmiszerpiactól távolabb virágpiac működött minden városban. Ezeken a helyeken lehetett megvásárolni a városi kertekbe a növényi anyagokat, magvakat, gumókat, hagymákat, gyökereket, palántákat, oltványokat, dugványokat, gyökeres bokrokat és fákat. De a kertépítéshez szükséges idősebb növényekkel is szolgáltak a kereskedők. Ezeket különböző konténerekben és edényekben kínálták. A növényeket vagy szabad földbe ültették át, vagy medencékbe, tárlókba helyezve tovább nevelték őket. Ha a vásárló úgy rendelkezett, a kereskedők alkalmazottai a kiválasztott növények hazaszállítását és szakszerű elhelyezését is elvégezték.

A kertészeti eljárások fejlettségét mutatja, hogy a konténeres növények közül jó néhányat bármikor lehetett kapni virágzó állapotban is. Minden évszakban árultak virágzó rózsatöveket, illatos levelű és virágú növényeket.

A gyökeresen, földlabdával vagy anélkül kínált kerti dísznövényeken kívül vágott virágokkal, gallyakkal és illóolajtartalmú hajtásokkal is szolgáltak a virágpiacokon. Ezekből olyan csokrok készültek, amelyekkel a lakásokat díszítették és levegőjét frissítették.

Nászir-i Khuszrou, a perzsa utazó 1048. december 18-án arra lett figyelmes a kairói piacon, hogy mind a négy évszak terményeit kínálják az árusok: „láttam: vörös rózsát, tavirózsát, nár­ciszt, édes narancsot, keserű narancsot, citromot, almát, jázmint, dinnyét...”[5] Följegyzéséből nem derül ki ugyan, hogy a gyümölcs- és a virágpiac egy helyen vagy térben elkülönülve he­lyez­kedett-e el, mindenesetre nyilvánvaló a kitűnő kereskedőkre és a kertészeti gazdálkodásra épült gazdag piaci kínálat.

Al-Harabí (megh. 1215) Kitáb az-Zijára című, az iszlám zarándokhelyeit bemutató könyvé­ben az egyiptomiakról is beszámolt. Az országot a világ csodái közé tartozónak vélte növénygazdagsága miatt. „Magam is láttam itt egyazon évszakban háromszínű rózsát, kétféle jázmint, tavirózsákat, mirtuszokat, pézsmarózsákat, bazsalikomvirágokat, kétfajta violát, lótusz­gyümölcsöt, cédrust, citromot, narancsot, félérett datolyát, banánt, a szikomorfa gyü­möl­csét, zöld és érett szőlőt, zöld fügét, mandulát, tököt, sárgadinnyét, görögdinnyét, padli­zsánt, zöldbabot, salátát, friss diót, endíviát, gránátalmát, spárgát, nádcukrot és sehol másutt nem láttam ehhez hasonló bőséget.”[6] A 11. század végi beszámolóban nem csupán az utazó csodálata fejeződött ki e gazdag kínálaton, de nyilvánvaló az is, hogy igény volt e széles vá­lasztékra s lehetőség is annak felkínálására. Későbbi utazók, köztük Huszti György (1512 k.-1566 után) is hasonló lelkesedéssel számoltak be a növénybőségről.[7]

A 10. századig a mezőgazdasági munkát végző parasztok faluban éltek. A falvak gyakran fallal elkerítettek. A falakon túl terültek el a közösségi földek, a mezők és legelők s a kert­gazdálkodásban oly nagy gazdasági szerephez jutó haszonkertek: a gyümölcsösök és a szőlők.

Miként a falvakat, a gyümölcsös- és a szőlőskerteket is vályogból, illetve kőből emelt falakkal kerítették, hogy megvédjék azokat az állatoktól és az illetéktelen személyektől. Termény­éréskor éjszakai őrök állítása is szokásban volt. A parasztokat bérelt idénymunkások, egyes vidéken rabszolgák segítették, akik a szívós, dolgos, erős középkorú, tehát tapasztalt férfiak közül kerültek ki. Követelmény volt, hogy az idénymunkások teste ép és szabályos legyen, így látták a muszlimok biztosítva a kifogástalan terménybetakarítást is. Nem dolgozhatott a mező­gazdaságban bőrbeteg, a szembeteg nem ültethetett növényeket s a faültetésre felfogadottak­nak, nehogy a növény növekedését és fejlődését hátrányosan befolyásolják, különösen kifo­gástalan egészségűeknek kellett lenniük. Mezőgazdasági munkában a paraszt háztartásában élő - egészséges - nők is részt vehettek.

Az állami föld bérlői bérletet fizettek és terményt adtak. A parasztok a jó minőségű földek terményeiből - így az olajbogyóból, a datolyából és a szőlőből - egyharmadot szolgáltattak be adóként, másik harmadot a föld birtokosa kapta, a harmadik harmad megmaradt a munkál­kodóknak. Szegényebb, silányabb  vidéken eltekintettek ettől a felosztási módtól s volt, hogy egy tizeden osztozkodott az adóhivatal és a földbirtokos. A főadóbérlők külön adókkal nyomorították a parasztjaikat, akik azonban megtehették, hogy kisállattartással, zöldség- és gyümölcstermesztéssel, kertészkedéssel és méhészettel adózatlan jövedelemre tegyenek szert.

A mezőgazdasági és kertészeti munkák rendjét naptárakkal szabályozták. Az időszámítás - a holdhónapos év ellenére - a mezőgazdaságban szoláris beosztású volt. Területenként ugyan máskor kezdték az évet de leginkább a perzsa szoláris naptárt követték. Indiában az Indus és a Gangesz, Egyiptomban a Nílus áradásával március táján kezdődött, míg az iráni év kezdete a tavaszi napéjegyenlőség napja volt. Miként minden parasztinak számító munka, a kertészeti ősszel, szeptember-október-novemberben, a paraszti év első évszakában kezdődött.

Az őszi gyümölcsszedés után a hűvös éghajlatú területeken a fagyérzékeny fákat - banánt, citrusféléket, cédrust, mirtuszt - gyékényszövedékkel fedték be. Betakarították a magvakat, raktározták az eltartható gyümölcsöket - gránátalmát, birset, berkenyét, szőlőt, olajos magva­kat: mogyorót, pisztáciát, diót -, begyűjtötték a feketedő olajbogyót, majd szőlőt oltottak. Októberben a fás állomány területét megtisztították, a földet felszántották s a kora tavasszal fölszedendő zöldségek magvait elvetették. November a trágyázás hónapja, de csak akkor, ha a telehold már fogyóban volt.

A 10. századi mezőgazdász, Ibn-Wahsíja néhány fát nem javasolt trágyázni, mert a tapasztalat szerint azt ezek nem hasznosítják. Mezőgazdasági munkájában ezek közé sorolta a babért, a diófát, a mogyorót, a szentjánoskenyeret, a gesztenyét, a vadolajfát és a tamariszkuszcserjét.

A téli három hónap közepén, januárban szedték a déli vidékeken az érett narancsot, citromot, cédrátcitromot északon az őszibarackfákat ápolták, termőre metszették a gallyaikat, oltották az őszibarackot, a mandulát, az almafaféléket és a szentjánoskenyérfát. A mezőgazdaságban ekkor vetették a gyapotot, később pedig a fűszernövényeket. Március a szőlőmetszés ideje. Áprilisban a rózsák virágoztak, ilyenkor párolták a rózsavizet, ekkor készítették a rózsaalap­anyagú szereket, az eszenciákat és a szirupokat. Májusban már öntözni kellett a fákat. Nyáron kezdett érni a szőlő, a szilva, a füge, júliustól a gránátalma, a körte, a datolya, augusztustól a jujuba. Augusztusban leszüretelték a szőlőt s már megforgatták az olajfák földjét.