![]() |
Smiló Dávid
1988-ban született Budapesten. Építészhallgató. Először ír,
aztán rajzol, aztán kérdez.
|
A négysoros haiku
Tételezzük fel, hogy ennek a lapnak nincsen olvasószerkesztője, se korrektora, a főszerkesztő pedig nem tud olvasni és vak is, és el van rejtve a Csendes-óceán alján, így lényegében nem funkcionál. Ebben az esetben egyfajta édeni állapotról beszélhetünk, amelyet a totális anarchia és szabadság jellemez, ahol mindent lehet írni, és ez rendkívül vonzó. Ezek után tételezzük fel, hogy van egy fogadóiroda a világban, ahol bármire lehet fogadni. Így többek között arra is, hogy vajon hányadik szám után mosolyog vissza ránk VV Alekosz a fent említett lap hasábjain.
A METSZET folyóirat 2011/3 számának 42. oldalán található egy szöveg, amely egy igen megbecsült magyar építész tollából származik. A szöveggel kapcsolatban engem most nem érdekel az építész múltja, sem jelene, valamint az őt körüllengő anekdoták borvirágos hangulata. Még a neve sem érdekel. Még akkor, sem ha Vadász Györgynek hívják. Az érdekel csupán, őszinte és naiv kíváncsiságom által vezérelve, hogy vajon miért ír ilyet:
„… egy kis remekmű született az építészetben, egy négysoros haiku, mely üvegfal nyitásával szinte érintetlenül köti össze a beépítés hátsó L alakját a parányi utcai szárnnyal, az Ember Teremtése hídján nem ér össze láthatóan a Két Kéz, de megszületik a szonett”
Elég ideje olvasunk kortárs magyar nyomtatott és internetes építészeti lapokat ahhoz, hogy túltegyük magunkat a terjengősségen, a semmitmondó hasonlatok tömkelegén, a lebegő és véleménytelen kijelentéseken. Még odáig is gyakran sikerül eljutnunk, hogy inkább mosolygunk ezeken a kedves írásokon, mintsem felhúzzuk magunkat rajta. Végül is van az a nézőpont, ahonnan cuki ez az egész. A baj csak az, hogy néha becsúszik egy-két olyan dolog, ami nem cuki, hogy a nagyot és szépet mondani akarásnak és az e mögött megbúvó hanyagságnak van egy olyan foka, ami nem tolerálható, mert minőségromláshoz vezet.
Haiku. Adok egy kis időt ennek a szónak. Ízlelgetem. Ismerősen cseng. Ez valami versforma lesz. Minden bizonnyal egy versforma lesz. Gyorsan rá is keresek Wikipédián. Jé. Azt írják, hogy ez a japán költészet egyik jellegzetes versformája, és hogy a XX. században az európai nemzetek irodalmában is megjelent. De várjunk csak. Itt írnak még valamit a haikuról. Hm… ez érdekes. Az írják, hogy a haiku háromsoros.
Felmerülhet bennünk a kérdés tehát, hogy Vadász György vajon mire gondol, ha azt írja, hogy négysoros haiku? Tán a magyar nyelvben honos négysoros műfaj és a távol-keleti haiku közötti átmeneti, de még nem létező versformára? Így erősítve a szövegében megjelenő híd-motívumot? Esetleg az ötsoros waka versforma, illetve a haiku háromsorosa az, ami a fejében összekeveredhetett, és kiegyezett egy négysorosban? Azt hiszem, ezt már sohasem tudjuk meg. Mint ahogy azt sem, hogy a négysoros haikuból miféle szonett születik meg az Ember Teremtése hídján, ebben a totális képzavarban. Arra viszont nagyon kíváncsi lennék, hogy az, aki ezt a szöveget átolvasta, és bízom benne, hogy volt ilyen ember a lap szerkesztése során, az mit gondolt? Hogy ez valami bonyolult szó, amit a Mester biztosan jól használ? Vagy esetleg ismerte ezt a szót és pontosan tudta, hogy a haiku háromsoros (elvégre, ha gimnáziumot végzett, erre van esély), csak nem merte elmondani a Mesternek? Esetleg elvakította a szöveg Coelho-i mélysége, és nem tűnt fel neki ez a hiba? Vagy szimplán nem érdekelte?
Mert ha nem érdekelte, az gond. Mert akkor indulok is abba a bizonyos fogadóirodába, és megteszem a tétjeimet, ahogy VV Alekosz legújabb arajelöltjével pózol a lap közepéből kihajtogatható poszteren. És ha ebben bárki kételkedne, ajánlom neki, hogy olvassa el ezt az egyébként nem hosszú szöveget a METSZET folyóirat 2011/3 számának 42. oldalán. Olvassa el, és időzzön az igazságon:
Vannak pillanatai a történelemnek, amikor egyes mondatokban összesűrűsödik a kor összes bölcsessége és emberi eredménye. Vadász Györgynek ezen mondatai kétségkívül sűrítik azt, amire mi, építészeti média címszó alatt egyelőre képesek vagyunk.
Smiló Dávid




