Akármikor rám zuhanhat valami

Aha, válaszol a fodrásznő felnézve a tükörbe, de minthogy a másik pillantását nincs esélye elfogni, ollóját a levegőben csattogtatva arrébb úsztatja tekintetét, míg az enyémmel nem találkozik. Ahogy megakad rajtam a szeme, s abból az egyetlen, ösztönös arcrándításából, ami ezt kíséri, megértem, hogy egyszerre tart sorstársának, aki vele együtt kénytelen ezt a sületlenséget végighallgatni, ugyanakkor gyanús leselkedőnek is, aki a várakozás perceit mások gátlástalan kifigyelésével tölti.

Már fiatalabb koromban is megvolt ez, tudod, folytatja a nő, de akkor még elviselhetőbben, mert ugyan sokszor alig mertem kimozdulni, de ha már kint voltam, és elterelte valami a figyelmemet, akkor néha egészen hosszú időre meg tudtam szabadulni ettől a szorongástól. Azt hiszem az egész a nagybátyám miatt van. Alig ismertem különben, kislány voltam még, amikor meghalt, de olyan sokszor emlegettük, tényleg, minden egyes vasárnapi ebédnél előhozta valaki, egy idő után mi, gyerekek, már vártuk is, hogy akkor most a nagymama vagy apa vagy ki fogja bedobni, hogy szegény Feri. Merthogy vele ez történt, ment hazafelé egyszer itt nem messze a Csengery utcában, és egy kilazult, öreg cserép telibe találta a fejét. Tulajdonképpen kettészelte a koponyáját, azt mondják, azonnal meghalt.

A fodrásznő ismét felnéz a tükörbe, de most már látom, hogy rögtön az én tekintetemet keresi, és ahogy megtalálja, szinte rácsimpaszkodik, miközben felhúzza kissé a szemöldökét, mintegy segítséget kérve, hogy erre most mit lehet mondani. Ezzel rögtön el is árulja gyengeségét, amitől, minthogy ő is megérzi egyből, hogy előnybe kerültem, zavarba jön. Nem reagálok semmit, és mintha nekem ez a helyzet teljesen közömbös lenne, a kis üveg dohányzóasztalra halmozott színes pletykalapokra és női magazinokra fordítom lassan a szemem. Most sebezhetetlen vagyok.

De különben, mondja tovább a nő, miközben láthatóan rá se hederít, hogy mit szól történetéhez a fodrásznő, egyáltalán, a hallgatóság jelenlétéről nem vesz tudomást, úgy beszél, s talán, ha nem lennénk itt, akkor is ugyanígy mondaná, de különben ez nem is olyan ritka dolog. A múltkor például azt hallottam a rádióban, hogy a nyolcadik kerületben valahol egy régi téglakerítés dőlt ki és agyon is nyomott két gyereket. Soha nem tudhatod itt, minden úgy széjjel van rohadva, én azt csodálom, hogy nem omlott még össze az egész belváros. De tényleg, egyszer majd menjél végig a környéken úgy, hogy felfelé nézel, majd meglátod akkor te is, csupa kilazult tégla, megereszkedett homlokzati dísz, hámló vakolat az egész. Én, ha csak egy kis szél fúj is, már meggondolom, hogy ne maradjak-e otthon inkább. A tél meg kifejezetten a legveszélyesebb, mert vagy a hó súlya alatt, vagy ha akkor még nem is, de ahogy elkezd olvadni, rögtön, mert minden megszívja magát vízzel, és akkor már a saját súlyától esik szét, zuhan le a járdára az egész. Azt csodálom, hogy ez másokat nem zavar. De persze értem ezt is, és tudod miért, mert senki sem hiszi el, hogy vele is megtörténhet ez, mert folyton csak azt hallod, hogy valaki itt, valaki ott halt meg balesetben, de azt, hogy ez te is lehetnél, nem mondják ki soha. Félelemből vagy udvariasságból. Csakhogy én éppen elégszer hallottam, elégszer végig is gondoltam, hogy felfogjam, akármikor rám zuhanhat valami.

Áh, mondja erre a fodrásznő, de mivel ennél többet nem tud hozzátenni, inkább finoman a másik mögé lép és, miközben a válláról néhány laza mozdulttal lesepri a hajszálakat, az indokoltnál egy fokkal hangosabban mondja ki, készen vagyunk. Talán a hangerő, talán a váratlan bejelentés miatt, de leginkább e kettőtől egyszerre, most először összetalálkozik a tükörben a két nő tekintete. Tudom, mert én is felnézek hirtelen, amit a fodrásznő egy egészen apró, elégedett mosollyal nyugtáz. Lehet, hogy az előbb mégis elhamarkodottan hittem magam győztesnek.

Biztos vagy te ebben, kérdezi a nő, biztos mondja a másik és egy kézi tükröt tart a nő tarkója mögé, majd jobbra-balra elmozdítja kicsit, látod. Az idősebb nő nem mond semmit, csak elkezd nehézkesen mocorogni a széken, mint aki nem tud belőle kikászálódni, na, segíts már, szólal meg, a másik meg felnevet halkan, de hiszen még a kendő is rajtad van. A nő erre elkezd a nyaka alá kapdosni hátul, de nem olyan ruganyos már, hogy elérje a kendő erős tépőzárját, abba is hagyja, felnéz a fodrásznőre, majd megalázkodva kissé előrehajol, úgy mondja, le tudnád venni? Csak miután lekerül róla a kendő, akkor veszem észre, hogy vastag télikabátját le sem vetette, mielőtt a székbe ült volna, sőt, sál is van rajta.

Mennyivel tartozom, kérdi a nő, kétezerötszázzal, válaszol neki amaz, miközben egy öreg, szétlapult szőrű partvissal egy halomba tolja a nő levágott haját. Most is elviszed, kérdezi a fodrásznő, és közben valamiért, egyetlen pillanatra csak, rám néz, majd rögtön el is kapja a tekintetét. Igen, válaszol az idősebb nő, és kivesz a kabátja zsebéből egy összegyűrt reklámszatyrot, ebbe lapátold bele. Miután a reklámszatyrot megtöltötte a hajjal, és odanyújtotta a másiknak, ismét rámpillant a fodrásznő, de ezúttal végre meg is szólít, most már ideülhet fiatalember. Felállok zavartan és megpróbálok köztük átlépni, de az idősebb hölgy éppen előttem nyújtja ki a kezét a fizetséggel, tessék, kétezernyolc, és egy újságot is elviszek, jó? A fodrásznő elveszi a pénzt, de csak az után nézi meg a kezében tartott összeget, hogy a másik odafordul az asztalkáról, és a legfelső, színes lapot leemeli róla. Én közben leülök, de szemmel még mindig az idősebb hölgyet követem, amit ő is érezhet, mert az ajtóban váratlanul visszafordul. Van nálad elég pénz kisfiam, kérdi. Van, mondom egészen halkan, de erre már nem válaszol, csak kilép az ajtón, felnéz, aztán, pedig nem esik az eső, a feje fölé emeli az előbb megvett színes lapot, majd apró, de gyors léptekkel elindul az utcán.

Egy ideig csöndben várunk mind a ketten, végül a fodrásznő mögém lép és rám teríti a kendőt. Ez igazából nem az anyám, mondom neki zavartan, csak ahogy megszólított, nem tudtam neki mást válaszolni. Ó, értem én, vágja rá, meg amúgy sem tartozik rám, milyet szeretne, hogy vágjam, kérdi. Nem is tudom, azt hiszem, azt szeretném, ha levágná teljesen, mondom neki, miközben a tükörben rápillantok, igen, vágja le egészen, teszem hozzá, és azután már nem nézek rá.

Krusovszky Dénes