Alpest

Sok évvel ezelőtt vagyunk. Felolvasás. Látom mindenkiét. Egy vonatkoztatási téveszmés, három hernyós, kilenc szimpla nárcisz, van paranoid és hipohonder is, két bipoláris, egy Tourette- és három Othello-szindrómás. Ragyog minden betegség. Én a Szorongás vagyok. Bármikor eljöhetek érted. (Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened – így mondhatták az almásfüzitői ávósok is Pál nagyapának.)

Ilyeneket olvasok fel: „Iszkol a prózám, derül és szopat, degeneráltak alá adja a lovat, szopogatja a csontodat, adni jó, de ez a ló, testvérem, ez a ló visszajár, visszahívom egy szép napon. Nekem visszajár. (…) Figyelmemet egy bézból sapkás férfi (?) kötötte le (túlzás), aki nem csak bámult (megszokod, ha serif vagy), hanem fészkelődött (helytelen), majmosan. Gátlástalanul szurkálgatta az aurámat a kötőtűs barma. Izgett-mozgott az ebadta. Úgy igazoltattam volna”.

I’ve got a black mail for you, Peter – súgta kifelé menet valami alaktalan, romkocsmás arc, rosszabb a kiejtése, mint Heller asszonyé. Aztán belefutottam Z-be (ez csak egy a nevei közül), majdnem fellökött az illatával, fogalmam sem volt, hány éves, honnan nézzem, lógott a vállán a horgolt vajkabát, vagy poncsó, vagy mi a picsa.  Bekapcsoltak bennem a riasztók, s nem is a ráncai miatt.

Fürtös volt, de tépett. Régóta tudtam már, minden mágikus tevékenység nyomot hagy, de nem mindegyik feketét. Na, mi van? – kérdeztem a rám jellemző inadekvát, távolságtartóan éteri kedvességgel –, átment rajtad a fél Síp utca? Összehúztam magamon a hosszú kabátot. Mocskosul hideg volt. Egy pillanatig hezitált, aztán kivett egy izét a füle mögül, egy koporsószeget. Még mindig valláserkölcsi alapon állsz?, kérdezte, s valami olyan jött ki belőle, ami még kuncogás is lehet, de lehet, hogy csak sziszegett. Aztán szünet, nem számoltam a perceket. Valami elengedett. Sok kilincset fogtam már, de a tiédre emlékszem, lehelte végül. És nevettünk. Hajlamom van, hogy megjutalmazzam, aki meg tud nevettetni. Hát összekulcsoltam a két kezem.

Ahogy összekulcsoltam akkor is, amikor abba a másikba botlottam. Ötven körül lehetett. A Kelenföldi forgatagban pontosan hét lépést tett felém. Először úgy tűnt, csak egy tarháló, tiportfejű marha, aki néz, és áldásra emeli a kezét. De aztán megláttam a szemét, tocsogott, forró tó, mintha fűtenék. Finoman habzott a szája, s tudtam, hogy nagy jövője lehetett egykor, amit semmirevaló felebarátaink nagy gonddal metszettek ketté, majd három s négyfelé, majd számolni is elfelejtett. Talán addig futtatták körbe-körbe az ősi feketerecept szerint, míg olyat mondott, amit nem szabad, aztán körberágalmazták, és szépen kiköltöztették mindenből, ami az övé. Most meg itt állt, nem voltak szavai, nem voltak kéznél, valami mégis fogta a kezét, amit átlüktetett az összes síkon, ami engem is körbeállt. De nem bántott, csak kért. Nehezen szólaltam meg, semmi jogom nem volt, de én is kértem egyet. Türelmet, talán így mondanátok. Meg hogy teszek még néhány próbát, mielőtt lemondok arról, aminek az első síkon látszom.

Pollágh Péter