Betonban az igazság

A házat látva az a vicc jutott eszembe, amikor Pista bácsit kérdőre vonják, hogy nagyon beszűkült a szókincse. A f…t, válaszol. Hát igen. Kocka, henger, beton, semmi csűrés-csavarás, csak a lényeg.

 

Képzeljük el, amikor az építész magának tervez házat. Nem egyszerű eset. Ha valahol bizonytalanodik egy építész, akkor az a saját háza. Manifesztum, ars poetica, csupa borzalmas dolog, főleg egy olyan építész számára, aki az odaillő komolysággal vagy a kelleténél komolyabban veszi önmagát, választott munkáját. Hol vannak a laza csuklómozdulatok, geg, humor? Sehol. Ha megjelenik, akkor annál nagyobb a baj, akkor kirajzolódhat egy olyan belső világ, amiről jobb nem tudni, az intimkedés maradjon inkább keretek között, a négy fal között. És mi történik, ha egy építész belefut abba, hogy tervezze meg azt a helyet, ahol majd építészek, utódok ezreit képzik, gyártják majd? Elég nagy para. Jobb elkerülni az ilyesmit, de ha már elkerülhetetlen, ha még ambíció is van, akkor elég riasztó is lehet a végeredmény. Riasztó, ugyanakkor nagyon is szerethető. Mik lehetnek a tervezési szempontok?

 

 

Az egyetem lelke a büfé. A büfé körül kialakuló közösségi terek, helyek, ahol diskurálnak, szemeznek, összejönnek, esznek, rajzolnak, feladatokat másolnak. A következő kör a műtermek. Önállóság, szabadság, demokrácia. Aztán a tanárok szobái. Ha már az ember ilyet tervez, akkor feltehetőleg belekóstolt a tanításba is, a fiatalság lelkesítő áramlásába, tehát a tanárik legyenek közel a stúdiókhoz, szinte már benne, ha lehet. Nem is kellenek külön tanszékek, legyen demokrácia, éljen a fiatalság  és a kreativitás! Ja, és kellenek előadótermek is. De ha lehet, azokat ne is lássuk, mégis legyenek közel a büféhez, hogy könnyebb legyen a kijutás. Ne is legyen a ház része! Toljuk ki, amennyire lehet. Ki jár előadásra a strébereken kívül? Senki. Az élet a büfében zajlik. Kész is van a koncepció. Mindez legyen betonból, átlátható, de térélmény, visszafogottan. Ügyes átlátások, rafináltság. Kész is van a ház. Szabad, demokratikus, fényes, tágas, masszív ugyanakkor légies. Amilyen egy építész. A hanyagsága tervezett, a modora, mint a beton, igenis beton, mert a beton nem rideg, nem szürke: meleg és alakítható, a legszebb dolog, amit kívánhatunk. Biciklivel jár, tehát környezettudatos vagy autóval, mert egyszerűen csak tudatos, vagy békávéval, mindenképpen olyan, mint bárki más, de hát mégis csak építész.

Ha el lehet képzelni elefántcsonttornyot, akkor ez az. Bizonyíték, hogy igenis, amit az építészek terveznének gyakorlatilag mindenhová, a csupasz beton terek, azok igenis élhetők, szerethetők. És megcsinálták, és szeretik, legalábbis úgy tesznek, mintha. De hihető, teljesen hihető. Ez az épület sznob, azt hazudja, jól érzed itt magad, jók a terek, szabad vagy. És valóban jól érzi magát az ember – ha emberek között van. Ha átlátható, ha nem nyomaszt. Ha nem bal lábbal kelt.

 

 

Közép-Európa egyik legrégebbi építészkara a prágai, 1707-ben alapították a befogadó Műszaki Egyetemet, ahol az építészképzés már a XVIII. század közepén elindult. Azóta Csehország változó államformái többször adtak módot a névváltoztatásra. Jelenleg CVUT. 2011-ben költöztek át az új épületbe. Alena Šrámková majdnem 80 évesen nyerte meg kollégáival a pályázatot, a hírek szerint a pályázati nyereményből egy tűzpiros nyitott BMW-vel lepte meg magát.

Az épület 8 emelet magas felfelé, 3 szint lefelé (ide kattintva megnézheti az épületről készült videót). Emeletenként 10 stúdió található, tanárik és 4 tanterem, az utolsó két szinten a 17 extra kialaktású, galériás stúdió teszi teljessé az életérzést. A földszinten a tanulmányi osztály, ruhatár, kávézó, előadók, közösségi terek, társalgók kaptak helyet. Az alagsorba került az irigylésre méltó modellezőműhely és számítógépes labor. Az épületben több, mint ötven műterem/atelier/stúdió található egymás mellett és felett, a legkisebb egységtől felépítve a kapcsolatokat vertikális és horizontális irányba.

 

 

Az épület egy közös ház, nem finomkodó, de méltóságot sugároz. Befoglaló mérete 64 x 64 méter (magassága 30 méter), amit négy egyenlő kubusra osztottak fel: kettő az építészkaré, egy az informatikusoké, egy pedig üres. A számmisztika tovább folytatódik: az egyes műtermek  befoglaló mérete 8 x 8 méter, a blokkok közepén található fedett átrium pedig 16 x 16 méter, amibe belenyúlnak a közlekedő folyosók. Ha valmire lehet mondani, hogy kockaház, akkor ez az. Merev, gyakorlatilag minden kedvességet és bájt nélkülöző. Az épület narancssárga tégla palástot kapott, kivéve a hiányzó kocka maga után hagyott felfelülteit, ahol kilátszik a belsőt uraló szürke beton. A meglehetősen avítt és ismerősen idejétmúlt megjelenés után  - amin az elsőre értelmezhetetlen hatalmas, 30 méter magas torony sem segít, ami magasodik, magasodik, leszúrva, kijelölve a hiányzó kocka élét, utólag magyarázva - belépve a kérlelhetetlenül arcbavágó, letisztultnak, szigorúnak, puritánnak nevezhető, valójában egyértelműen sivár belsőbe, mégis otthonosságot kapunk. Az átriumon áthaladva zavarba ejtő henger magasodik az egyik oldalon, végképp elbizonytalanodik az ember, hogy tulajdonképpen hányban járunk, erős posztmodern utalás Bottára? Hejdukra? Ugyanakkor precíz szervezés, irányítás, beosztás. És átláthatóság. A zárt tömb formálásból az előadótermek türemkednek ki, mintha az ott történő események tényleg jobb lenne, ha nem is ott bent történnének.

A végére marad az exkuzálás, hogyan is engedhető meg a bevezetőben leírt szalonképtelen vicc? Mert ez a ház bármit elvisel. A kritikát, a gúnyt, a csodálatot, bármit. Lepereg, mert valóban bizonyít, valóban van benne humor és szarkazmus. Az építész nem bonyolítja a mondanivalót, egyszerű formákkal, következetes és egyszerű anyaghasználattal beszél, tőmondatokban. Ez a ház teret ad. Nem orientál, nem magyaráz, nem irányít, hanem valóban teret ad. A lényeg odabent zajlik.

Személyes rész: régen jártam már egyetemre, de néha - szerencsére igen ritkán – álmodom vele, a folyosókkal, a termekkel. Nem mindig kellemes (leszámítva egy-két tényleg nagyon személyes élményt), de most, miután láttam ezt a házat, hát… nem irigylem a leendő prágai építészek álmait.

 

 

Árvai András