Budapesti lépegetők

Azt mondják, Budapest különös hely. Az itt élők mélyre ásott fájdalmakat és emlékeket cipelnek házakról, emberekről, amiket csak borgőzös estéken engednek ki magukból.

Budapest nemcsak azért különös, mert az itt élők nem engedik felszínre a valódi történeteket, hanem azért is, mert a tárgyai, az emlékei önálló életet élnek. Mivel az emberek nem szeretik kiteregetni a személyes érzéseiket, megteszik ezt helyettük a kőbe vésett, vasból kiöntött másaik, a házak, a hidak, a szobrok – ezek a budapesti lépegetők.

Azt mesélik például, hogy az egykori Erzsébet híd lábánál a híd névadója, a szomorú szemű királyné szobra állt. Erzsébet szoborként is búsan üldögélt a híd pesti hídfőjénél. Jól tudta, hogy annak idején a kedves férje épp a szembe parton bérelt házat bizonyos Schratt Katalinnak, hát nézheti egész nap a budai oldalt a lapos Pestről. Erzsébet inkább lehajtja a fejét, ne nézegessen senki a szemébe. Aztán egy napon gondol egyet, föláll, megmozgatja a tagjait és merészen átsétál Budára. Lesz, ami lesz, meglátogatom azt a nőt. Átmegy a hídon, de a vár oldalában elbizonytalanodik, ne bolygasd a múltat, Sissy, gondolja, és leül a híd alá, a piszkos, hajléktalanok lakta parkba. Azóta ott gondolkodik esténként, menjen-e mégis tovább.

A másik lépegető nem is ember, hanem a nagy Nulla maga. Amikor valaki kitalálta, hogy hasonlóan Augustus Milliarium Aureumához Pest-Budának is legyen kiindulópontja, még másféle irányokba indultak az emberek. A szobor a palota küszöbénél állt, a nulla inkább Mária-formájú volt és csak a felirat sejtette a szándékot. Aztán telt-múlt az idő, a szobrot átfaragták és az újabb Nulla- Madonnát ábrázoló márványszobor is arrébb sétált, jelezve, hogy olykor a Föld is módosít kicsit a pályáján. A szobor nem nyughatott - a talapzatán álló három alak: egy gyalogos, egy kocsis és egy autóvezető tovább kémlelte az ideális helyet, honnan is induljon a magyar ember, ha nulláról egyre akar jutni. Egyik nap a kandi sofőr boldogan felkiáltott: megvan, a Lánchíd mellé menjünk, ott a kilátás is jobb, meg aki akar, ott akár egy életen át is körözhet a körforgalomban. A Nullát éjjel legurították a hegyről és mikor befejezték a munkát, boldogan sétáltak tovább a Lánchíd sörözőbe, vissza se néztek többet. Azóta ott áll a szobor, csak a verebek látogatják, de ők is inkább azért, mert ha tehetik, virágot visznek a rokonaiknak, akiket egy szórakozott sapkás alak rendre a kő lábánál hantol el. 

fotó: Börcsök Mihály

A vár oldalában, a Bécsi kapu melletti kis parkban Kodály Zoltán kapott helyet. Zoltán a kerítés korlátjának támaszkodva ült, ott várta a vicces kedvű turistákat, akik az ölébe ülve fényképezkedtek, a szerelmespárokat, akik a kerítés tövében randevúztak és a gazdikat, akik az oldalánál álltak meg a kutyáikkal. Zoltán türelmes szobor volt, nem panaszkodott, bár nem nagyon értette, miért ezt a hűvös és elhagyatott helyet szánták neki, még akkor sem háborgott, mikor az Emil nevezetű óriás dán dog egészen térdig áztatta egy hideg téli reggelen. De akkor már betelt a pohár, amikor egy sötét éjjel gördeszkás suhancok szállták meg a különben csendes parkot. Eleinte a korláton csúsztak le, a merészebbek Zoltán jobb kezétől rugaszkodtak el a lépcső irányába. Aztán elunták a játékot, egyikük vörös festékes sprayt vett elő és egyenesen Zoltán tisztességgel megőszült hajára fújta. Na, ezt már nem – mordult fel Kodály, esetleg azt is hozzádörmögte, hogy „basszuskulcs”, vagy valami hasonlót. Fölállt, és határozott, zengő-bongó léptekkel átcsattogott a vár másik oldalára. A Karmelita térnél elfáradt, leült, azóta ott várja a csoportokat és kedélyesen fordít hátat a Parlamentnek, a Halászbástyának és persze a Bécsi kapunak.

Azt mondják a lépegetők, most Attilán a sor. Hogy kezd elege lenni. Már eddig is meglehetősen idegesítette, hogy a parlamenti verebek állandóan teleszarják a kabátját, hogy a szemébe vakuznak az orosz turisták és napról napra szónoklatokat kell hallgatnia. De mostanában éjszaka hangokat hall. Attila, Attila – ezt hallja a Duna felől. Annyira kezd kikészülni, hogy már a verebekkel is szóba áll, mondják már el, ki az, aki üzenget neki. De senki nem akar mondani semmit. Aztán egy reggel egy merészebb madár az orrára röppen. Attila, üzenetem van a számodra. A Turul megkért, hogy szóljak, húzz innen. Kell neki a helyed, fészkelő helyet keres, Budáról ez tűnik a legszélvédettebb helynek.

Attila nem szól, csak néz merőn, a kalapjáért nyúl. Indulni készül.

Hát, ezért olyan elgyötört mostanában a szobor arca, mert a turulokkal azért nem árt vigyázni.

Benedek Anna