Cseréptörés (részlet)

Budára ért a negyvennégyes. Előrehajolt: mindig megnézte itt a magasút meztelen betonpályáját. A Déli pályaudvar előtt lassított a villamos, és a kalauznő kiszaladt a fehér kabátos lány után a peronra, megfogta a kezét, rátette a kapaszkodóra. Őrizte a megállóig.

„Moszkva tér”, hallotta még a Beszkárt-egyenruhás nő hangját egy megállóval később. Már nem érezte a hideget. Azelőtt Széll Kálmán térnek hívták, sokáig így hallotta még. Nem nézett utána soha, hogy ki lehetett ez a Széll nevű úr, művész, mártír, hazaáruló, polgármester, hóhér vagy állatorvos. Feljebb, a Széna tér. A piacon kovászos uborka-levet mértek még ezerkilencszázötvenhatban is, üveg söröskorsókban, és a tér mellett visz föl meredeken a Várhegyre az Ostrom utca, ezerötszáznegyvenegyben itt jutott föl a Várba a török. Ostrom utca, ostrom. Őt más is fűzte ehhez az utcához: későbbi év, későbbi ostrom ideje. Ha feláll a zsámolyra és megkapaszkodik a fehér párkányban, kilát a meredek Ostrom utcára.

***

Új bisztró és Night Club van ma az Ostrom utca sarkán.

Még egy kis külön szerencséje is volt. Ugyanazon a tájon, ugyanazokkal a villamosokkal ment most hazafelé az albérletébe, ahol a dolgok kezdetén járt már villamossal.

Abban a töredékmásodpercben olvasta el a Night C1ub fényreklámját, amikor a mozgó kocsiról leereszkedett az aszfaltra, és meglátta a világosodás első jeleit.

Az alatt gyűjtötte erejét a nappal, az alatt sápadhatott meg fokozatosan a mély égbolt, amíg ő a negyvennégyesen utazott, betonívek, neonkande1áberek alatt.

Már a Szép Ilona kocsiszínbe tartó régi villamos peronján várt. Négy huszonötre ugrott az óramutató, amikor megszólalt a rekedt berregő, kigyulladt a piros lámpa, elindult kifelé az ötvenhatos. Szemben háztetők szaggatott vonala rajzolódott az égre. Vonultak a felső emeletek a még mindig nagyon halvány ég előtt. Beton ablakkeretek és erkélyek, száraz folyondárszárak, háromszögletes kilátóablakok, kerek és szögletes tetőteraszok, a ház sarkán töretlenül átforduló ablaksorok, építés, tatarozás, belövés és emeletráépítés kőjegyzőkönyve.

Egyre közelebb ér valamihez, tudta már.

Valaki állt még a peronon a nyitott rácsnál, oldalt; ezt csak érezte. Az utcát nézte, amelyet újfajta patinával vont be a fehéres ég derengése. Magát mutatta a mezítelen fasor. Közvetlenül a sín mellett keskeny földsáv, vastag törzsű gesztenyefákkal, azon túl járda, a néma úttest, a másik járda: kapuk, redőnyök, falak, ablakok. Ritkán látom a várost ebben az órában, gondolta. Soha. Autók, buszok, teherautók lepik el nappal, búgó, csikorgó, füstköpő tolongás; a járdán üzletsor, megállók, a csemegebolt, az eszpresszó, a patika ügyfelei. Nem láthatta a Fasort éveken át, eltakarták a napok, megmászták.

Átkóborolta az egész éjszakát. Tíz percig részeg volt. Csókolódzó párt látott a fehér hídon. És most olyannak látta az üres utcát, mint még soha.

Gyalogos nem jár a járdán. Minden kapu zárva. Az üzletek, kocsmák lehúzott redőnyök és hálórácsok mögött hallgatnak. Fölösleges fényreklámok zizegnek a házak első emeletén. Az úttest macskaköveit, olajos domborulásukat fehérrel vonja be a sehonnan nem jövő fény. Nincs a tájon semmi fölösleges, lényeghez nem tartozó, izzadságos, mai.

Fél öt volt, reggel. Ráköszönt egy kiugró barnatéglás ablaksor. Mindig itt járt, ebben a fasorban, ezen a nyitott peronú villamoson, tudta. Minden sínkattanás, minden elvillanó fatörzs, kiugró barna tégla jó irányba viszi; egy megtalálható bizonyosság, anyaölmeleg felé. Itt kellene villamosozni az idők végéig. Kitárni magát, megmaradni ebben a pillanatban, megőrizni tekintetében ezeket a háztetőket, az úttestet, fülében a villamost, a bőrén ezt a szelet. Azután megpendült benne a felismerés, amire várt: meglátta az egyik háztetőn a furcsa gerendakeretet, mintha hiányozna az egyik kocka a házból, lukas, látszik rajta keresztül a világos, nyári ég.

Leszállt a villamosról. Átment a kiugró síneken és a zúzottkő talpfaágyon. Levelek zizzentek a járdán. Látta az új fedett stadion héjszerkezetes kupoláját, a háború előtti templom beton harangtornyát. A kertmozi sárga falánál eldobott jegyek feküdtek. Minden tárgy eldobott volt a nappal első percében: a park nagyöblű faszékei, a mászórudak. A nagyhomokozó sarkában barna falevelek halma, foltokban látszott alatta a homok. Szemben a csupasz, olajos macskaköveken túl a Fasor házai, boltok, raktárak ajtaja. Ott volt. Ez volt minden előtt. Erre jöttek nagyapjával, e felé a furcsa háztető felé, most látta maga előtt, ahogy jönnek az imbolygó egykocsis nyolcvanegyes villamoson az Ostrom utcából.

***

A legelső dolog az életéből, amire emlékszik.

Bárán lassan keresztülvágott az új Városmajor homokozóján a Malinovszkij fasor felé. A csönd utolsó pillanatában ért ki a park útján újra a villamoshoz. Szemben a villanyóra nagymutatója a tizenegyesre ugrott: öt perc múlva öt, azt jelezte. Két villamosmegállónyival odébb, a parkot keresztülvágó mellékúton járó motorral, rezgő táblákkal álltak az első autóbuszok. Szoba-konyhás lakásokban kapunyitni készülő kövér házmesternék mocorogtak szerte a városban.

Amikor leszállt a villamosáról a Szép Ilonánál, valami barna kicsit szaladt, fordult előtte a lehullott levelek között, aztán elült – egy buroktalan gesztenye. Két láb közé kell szorítani, páros lábbal felugorva lehet a járdára emelni. Ősz közeledett megint ezen a hajnalon, amikor megtalálta a minden előtt volt békéjét.

Már tudta, hogy miért keresi a saját legelső emlékét. Hiszen csak azt a tájat, az Ostrom utca fehér házait, szőnyegvárait, a Major homokozóját és rezgő hűtőjű kenyeresautóját tudta érvényes valóságnak elfogadni. Az végérvényes, arra támaszkodik minden más. Ami azóta volt, légibombák, birkózás piros paplanon, a Szemlőhegy barlangja, az intézetlépcsőház árnyéka, szobák, szerelmek, fehér leánybútor, egy szomorú gépírónő, országutak, repülések és a keze reszketése, ez mind kaphat még új értelmet, az első pillanat nem. Ott volt a való világ. Az nem lehet más, csak amilyen ő, Bárán János valójában volt. Ezt az emléket nem is irányíthatja. Nem rajta múlik, hogy mit őrzött meg, hogy mit tud elfogadni legelsőnek és megőrizni addig az óráig, amikor meghal a saját halálával. (Illésnek ez a perc: a falu utcája, a nyomóskút, ahol meg fogják verni, és a nagyfiú mondata: „Vedd tudomásul, hogy a te anyád is baszik!” Kiskatinak a Virág árokból talán: a terasz lába a nedvességfoltokkal, a feketekávészag, az anyja hangja: „Mi a frásznak!”) Az én alkotmányomba, gondolta, abba, ahol az első pont, hogy minden embernek eredendő joga, hogy békén hagyják – ez is belekerülne: az az egy mindenkinek meg kell hogy legyen: az első pillanat, amire emlékezni tud.

Éveken át; újra és újra minden szobapadlón, amelyeket valamennyire a magáénak érezhetett, megépítette a kockavárost, ennek a percnek a városát. A nyolcvanegyes tetején tábla volt: TANGÓ PARKETT PASZTA, és a taxi mindig hajszál híján összeütközött egy nagy kenyeresautóval. Sokszor világította be az egészet az Orion 844-es U rádió keresőlapjának sárga fénye. S ő azt hitte, akkor, és később tíz éveken át, egészen máig, hogy ezt a mindennél jobb várost úgy találta ki.

Megállt a Pasaréti út járdáján, megvárta, amíg elmegy előtte az első kivilágított autóbusz. A közeli végállomásról indult öt órakor. Utánanézett, az utasok őt nézték, különben üres volt még az úttest. Elment az első új házak között; elöl az udvarban még álltak a felvonulási épületek. A telep aljában toldott-foldott fa öltözőkocsi (…).

A kockavárosaink ott vannak a térképen is, arra gondolt (…). Meg arra, hogy megtalálta az érvényes pillanatát, nem lesz mit keresnie tovább. Hosszú lesz az élet.

Látszott följebb a hét sivár, szomorú ház. A szomszéd kertekben, gyümölcsfákon, tetőkön, póznákon az elsőket rikoltották a láthatatlan szürke madarak. Elindult a Guyon Richárd-közön. Amikor a Virág árok hatos számú házát meglátta, már egészen világos volt.

Lengyel Péter

A részlet szerepel a Kettős vakolás címmel, a Kalligram Kiadónál ősszel megjelenő esszéköteben. Szerzők: Bazsányi Sándor és Wesselényi-Garay Andor.

Részlet Lengyel Péter, Cseréptörés című regényéből (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 1983, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996)