Czapáry Veronika: Nagyi (részlet: Megszámolt babák)

A Nagyi húslevese mindig utolérhetetlen. És én a húslevest szeretem a legjobban, cérnametélttel vagy csigatésztával, de főleg csigatésztával. A Nagyi annyira sok fűszert rak bele, és olyan finom lesz a végén, gyöngyöző aranysárga húsleves, hogy akármennyit meg tudok belőle enni.

Volt olyan, hogy tizenkét tányérral ettem. A csigatészta nagyon finom a forró húsleveshez, és a főtt répa is. Elmondhatatlanul finom, elmondhatatlanul. Amikor a Nagyi elkezdi főzni, a húsleves illata gőzölög végig a lakáson, és mindenhol érezni lehet, van benne kicsi erős paprika, torma és egy olyan nagyon húslevesillat, ami átjárja az egész lakást, ezt az illatot mindegyik szobából lehet érezni, és mi a húgommal egész nap azt várjuk a Nagyinál, hogy megfőjön a húsleves, egész nap, mert a Nagyi már reggel felteszi. De Anya húslevese is nagyon finom, teljesen más íze van, pedig nagyjából ugyanazokat teszik bele, mert megkérdeztem, nem tudom eldönteni, hogy melyik a finomabb. A Nagyi sosem sajnálta tőlem a húslevest, annyit ehettem, amennyit csak akartam, de Anyánál mindig csak egy tányérral szabadott venni, pedig az is olyan finom volt. Anyánál nagyon ritka volt, hogy két tányérral is engedett. A konyhába nem mehettem ki Anya engedélye nélkül, és nem nézhettem bele a fazekakba meg a hűtőbe, pedig a Nagyinál ezt mindig megtehettem, és sosem szidott meg érte. A Nagyi azt is megengedte, hogy mindent megegyek, amit találok, és sosem tépte meg a hajamat ezért.

A Nagyinál volt olyan, hogy hét tányér húslevest is megettem, és akkor mindig sokat nevettünk, a húgom maximum három tányérral bírt enni. A húgommal azt szeretjük a legjobban, amikor hidegen a csigatésztát a forró levesbe tesszük, de van olyan is, hogy betűtésztát teszünk bele, egyáltalán nem szeretjük, ha forró a tészta és a leves is. Mindig nagyon jól érzem magam a Nagyinál, és nagyon szomorú vagyok, hogy vissza kell mennem, nem értem, miért nem költözhetek örökké hozzá. A Nagyi a Moszkva térnél, a Várfok utca legelején lakik, és látni az ablakából a Moszkva teret, ami még éjjel is ki van világítva, és mindig nagyon sok ember mászkál ott. Ha végigsétálunk a Várfok utcán, akkor elérünk a Bécsi kapuig, ahol be lehet menni a Várba. A Vár nagyon szép, de eléggé meredek, ezért ritkán megyünk oda. Ott sok nagyon régi és színes épület van, és nekem a királyi kastély meg a templom tetszik a legjobban. A Halászbástyáról egész Budapestet látni, és nincs annál szebb. Ott van a Duna is, amin el lehet hajókázni Magyaróvárra, ahol Anyáék laknak.

A Nagyi kukoricát is szokott főzni, húsz darab kukoricát is tudott főzni egyszerre egy hatalmas fazékban, mert nagyon nagy fazékban főzte, és belefért mind. Vékony és zsenge kukoricák, amiket jó volt harapni, és tizenkettőt is meg lehetett enni egyszerre. Anya mindig csak két kukoricát engedett megenni, és panaszkodott, az édességeket eldugta előlem, és ha valamit megtaláltam véletlenül, és megettem, nagyon megvert és megtépett. A megtépést úgy csinálta, hogy jól belemarkolt a hajamba, rángatta jobbra-balra a fejemet a hajamnál fogva, és néha az egész testem rángott vele együtt, és úgy éreztem, hogy a fejem egy merő fájdalom.

Egyszer Apa is nagyon megvert, és sokáig üvöltözött, mert szerinte valamit megettem, és nem hitte el, hogy nem én voltam. Aztán pár nap múlva megtalálták, de egyikük sem kért bocsánatot.

Ha nem nyaraltunk, a gépsonkából is csak egyet tehettem a kenyeremre Anyánál. Anya mindig beletett egy jénai tálba gépsonkát, rengeteg volt benne, de azt mondta, nem szabad bezabálnom a gépsonkát, az öcsémnek viszont engedett mindig venni, mert neki erősödnie kell. Nem értettem, hogyha ott van rengeteg szelet, miért nem vehetek még egyetlen egyet belőle, de Anya szerint ezt nem kell érteni. Én már kisbabaként is túl sokat akartam szopni, mondta, és az neki mindig fájt, szokjam meg, hogy nem ehetek annyit.

Csak a Nagyi büdös sajtját nem szeretem, amit márkáért vesz, külföldről hozzák neki. Azt mindig jól becsomagolja, és egy darabig a hűtőben tartja, aztán meg a hűtő tetején. A Nagyinál mindig tele van a hűtő, és bármit kivehetek belőle, nem haragszik meg érte. Neki nyáron mindig van őszibarackja meg sárgabarackja is. Mindig van friss kenyere és rengeteg féle sajtja. A Nagyi viszont nem szereti se a gépsonkát, se a parizert, ezért abból nincsen neki semmi. A Dédike jobb kézzel akart megtanítani írni, mert jobb kézzel előnyösebb szerinte, mert az iskolában mindenki jobb kézzel ír, de a Nagyi azt mondta, hogy ez már nem divat. Anyika, mondta az anyjának, most már engedik a gyerekeket bal kézzel írni, különben valami ferdülés fog létrejönni az agyukban, egészségtelen az ellenkező kezet használni, teljesen egészségtelen, Anyika. A Nagyi is bal kézzel írt eredetileg, de a Dédike, aki az anyukája és a tanító nénije is volt az iskolában, megtanította jobb kézzel írni, mert akkoriban háború volt, és tilos volt bal kézzel írni, teljesen tilos, mert egy sorban, szorosan egymás mellett ültek a gyerekek a hosszú padban, és egymásnak koccant volna a könyökük. De most már szabad, most már mindenkinek szabad, de a Dédike ezt nem akarja megérteni.

A Dédike szerint az úriasszonyok kesztyűben járnak, nyáron is horgolt kesztyűt kellene a kezemre húznom. A Dédikének az egyik testvére, mert négyen voltak lányok, Pesten lakik az Astoriánál. Nagyon magas házak vannak Pesten, sokkal magasabbak, mint Budán. Fel kell vennem egy fehér csipkés kesztyűt, mert a Dédikével csak abban mehetünk végig a városon. A Nagyi azt mondta, hogy Anyika ne már, te bolond vagy, de a Dédike ragaszkodott hozzá. Nekem tetszik a kesztyű és a kalap, mert kalapot is kellett vennem, és a Dédike azon is sokat sopánkodott, hogy miért nincsen nekem egy háló a kalap elején, amin az úrinők kilátnak. A metróban senki nem viselt ilyet, de nekem nagyon tetszett, csak az volt a baj, hogy a kezem beleolvadt a kesztyűbe, mert nyár volt. A Nagyi azt mondta, hogy ne foglalkozzam a Dédikével, mert bolond, ne csináljam, amit mond, ne törődjek vele, legyintsek egyet, és mondjam azt, hogy igen, Anyika.

A Dédike azt is mesélte, hogy milyen mérhetetlen mennyiségű emberi szenvedés van a földön, amikor háború van. Az emberi szenvedés mindenhol jelen van, és ebből csak a zsidók érdemelték meg azt a sok szenvedést, mert ők túl sokan vannak, és ellopták az egész világ vagyonát. A világ minden vagyona a zsidóknál van, mondta a Dédike, ezért jól figyelj, mondta, zsidó fiúhoz kell hozzámenned. De Dédike, a szerelem, és a Dédike kacagott, ugyan már, neki ötven éve meghalt a férje, és milyen jól megvan. Csak a cukros bácsikra kell nagyon vigyázni, mert szeretik az ilyen gyerekeket, mint én, molesztálják őket, aztán elviszik, és ami a legrosszabb, meg is kínozzák, megerőszakolják, sőt néha meg is ölik őket, ezért ha valaki akar tőlem valamit az utcán, leszólít vagy beszédbe akar velem elegyedni, fussak, amilyen gyorsan csak tudok.

Nagyon félek azóta az utcán járkálni, hogy bármikor leszólíthat egy cukros bácsi.

Anya azt mondta, megtanít főzni, de mivel az is lehet, hogy a Nagyi húslevese sokkal finomabb, ezért tanítson meg a Nagyi inkább. Ő kiszolgálja a Tibort, az apánkat, főz, mos meg takarít ránk, ebből a legfárasztóbb a takarítás, mert mindig tele van a lakás mindennel, amit szanaszét hagyunk, a mi mocskunkkal van tele a lakás, és ő a cseléd, miközben az apám kurvázik, neki meg mindig azt mondja, hogy tegye szét a lábát.

Amikor a Trabantba nem férünk be nyolcan, Apa azt mondja, hogy ha a nővérem még mindig velünk lenne, akkor aztán végképp nem férnénk be, és hogy ne legyek zaklatott amiatt, hogy pár babám nincsen meg már hetek óta. Egész nap a lakásban kerestem a babáimat, megkérdeztem a testvéreimet is erről, de azt mondják, nem látták. Anya is azt mondja, hogy biztosan beesett valami mögé, nyugodjak meg, nem látta senki, és mindenki azonnal értesítene, ha látták volna. Mindig velük szoktam aludni, és most a Dolli, Frici és a Kék Nyúl is eltűnt, pedig a Kék Nyúl annyira nagyon nagy, nem értem, hogyan tűnhet el.

Meg kell keresnem őket, keressük meg, kérlek, mondom Anyának. Ne aggodalmaskodjak, mondja az apám, majd csak előkerülnek valahonnan, és nem érti, miért létfontosságúak, most nyaralok, és el kell felejtenem őket, anélkül is el lehet aludni. Keressem meg egyedül, amikor hazamegyek, de ne az ő cuccaik között keressem, miért lennének a nagyszobában, csak nem gondolom, hogy ők átvitték oda, nem, a szennyesben sincsenek, nem nézhetem meg, mert ki az a hülye, aki kimos egy műanyag babát, de legutóbb is kimostátok, mondom, semmi baj, kislányom, semmi baj, majd előkerülnek valahonnan, nyugalom.

Ilyenkor mindig nagyon félek Apától, mert ahogyan kimondta ezt, hogy nyugalom, az olyan, mintha teljesen mást jelentene.

Néha pedig azt mondja, hogy felejtsem el a babáimat, felejtsem el mindet, és akkor én elkezdem tördelni a kezeimet, és nézek rá kétségbeesetten, ne foglalkozzam már ezzel, mondja, főleg ne fárasszam őket, nem érti, minek kellett anyámnak megszülnie engem, nem érdekesek a babáim, nem érdekes semmi sem, kiabálja.

Amikor elutazom otthonról, aggódom, hogy valami baj lesz a babákkal, ezért nem tudok nyugodtan nyári táborokba menni. Félek, hogy Sári nem tudja megetetni a kicsinyét, vagy eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, és akkor a picinek csak pótmamája lesz, ezért mindig pánikba esem, amikor elmegyünk vendégségbe más gyerekekhez. Elkezdek hisztizni Apának, hogy menjünk már haza, mert otthon vannak a babáim, és nagyon aggódom értük. Menjünk már haza, és húzom Apa zakóját, bömbölök, mert Apa így nevezi, sírok, és végül kénytelenek velem hazajönni, mert nagyon furcsán néz ránk a többi felnőtt. Én csak akkor tudok megnyugodni, ha az Álmosomat magamhoz szorítom, sírok, szopom az ujjam, és egyedül lehetek a szobámban. Ilyenkor nyugodtan el tudok beszélgetni a babáimmal, mindegyiket magam mellé teszem, hogy velem aludjanak. Apa nem viseli jól, ha emiatt haza kell mennünk. De én nem tudok semmi másra gondolni, csak erre, és az egész akkor szűnik meg, ha hazamegyek, és ott van az összes baba, de most nincsen, mert Dolli, a Kék Nyúl és Frici hiányzik. Szerintem biztos, hogy ott vannak a nagyszobában a szekrényben, és megkérem Anyát, hogy szedjük ki onnan őket, most azonnal nézzük meg, nyissa ki és szedjük ki onnan, de ő kiabál velem, hogy elege van belőlem, de én tudom, hogy ott vannak, hogy miért nem mindegy, melyik babával alszom, van egy csomó, minek kell nekem mind, és milyen erőszakos kislány vagyok, utál engem, én vagyok a legundorítóbb gyereke a babáimmal együtt, de addig nem hagyom abba, amíg ki nem nyitja, és végül megtaláljuk őket. Ott van mindegyik baba a ruhahalom alatt, ott van mind. Mindet megtaláljuk.

Magamhoz szorítom őket az Álmosommal együtt, és átviszem a szobámba. Látod, mondom Anyának, és nagyon haragszom rá. Ő meg azt mondja, fő, hogy megvannak, de nagyon rossz állapotban van mind a három baba, Dollinak van egy sérülése, egy karcolás a szeme mellett, a ruhája pedig lukacsos, a Kék Nyúlon van két barna folt, ami Anya szerint koszfolt, de szerintem más, a Fricinek a fél arca is be van nyomódva és a haja kócos, és a lábán is van egy barna seb. A testvéreim nevetnek, amikor meglátják, hogy mennyire örülök a babáimnak, de engem nem érdekel. Csak ülök sok órán át, és magamhoz szorítva ringatom a babáimat meg az Álmosomat, és szopom az ujjam. Beszélek is hozzájuk, de nem az a lényeges, hogy mi történt, hanem hogy megvannak.

Gyűjtöttem az ajándékaimat, emlékeimet, buszjegyeket, szalvétákat, képeslapokat, és bezártam egy dobozba a szobámban, és Anyával néha közösen nézegettük őket, elővettük, és együtt kacarásztunk sokat, hogy merrefele voltunk már, és én elmeséltem neki az összes eleven emlékemet, ami eszembe jutott, mindig kikérdezett részletesen, és megígérte, hogy nem mondja el senkinek. Én felidéztem, és elmeséltem neki, ahogy nézegettük ezeket a régi papírokat és emlékeket, hogy milyen volt ott, elmeséltem Anyának, hogy miket csináltam akkor, mert hittem benne, hogy most kedves lesz, és most örökre jóban leszünk. Mindent elmeséltem neki, azt is, hogy milyen volt a levegő, és hogy milyenek voltak a tárgyak, próbáltam visszaemlékezni minden részletre, és őt nagyon érdekelte, és nagyon kedvesen faggatott. Hogy milyen volt az a kék szemű srác, az Öcsike a nyaraláskor, azt is elmeséltem neki, és megmutattam a buszjegyemet, amivel a Nagyapáék utaztattak, ezek mind ott voltak a dobozban, őrizgettem őket, mondtam neki, hogy úgy örülök, hogy érdekli, és hogy akkor most már olyan anyukám lesz, aki gondoskodik rólam és megért engem.

Itt őrizgettem ezeket az emlékeimet ebben a dobozban. De Anya végül azt mondta, hogy egy rohadt kis kurva vagyok, és összetépte mindegyik buszjegyemet és a dobozomat is, minden fényképet összetépett és hozzám vágott, és azt mondta, egy rohadt kis kurva vagyok, nem elég nekem az apám, még kék szemű Öcsikékkel is kavarok, de én akkor elhatároztam, ezt már nem bocsátom meg neki, és visszaköltözöm másodszor is a Nagyapáékhoz.

Czapáry Veronika