Építészet alapú társadalom - II.

Az emberek különféle korokban különféle elméleteket eszeltek ki a társadalom alapjának meghatározására.

4. Fogság. Börtön.

Börtön alapú társadalom. Az emberi együttélés alapja a fogolytartás.

Hogyan tudja az építészet kielégíteni a börtön alapú társadalom igényeit? Hogyan tud olyan börtönöket alkotni, hogy a börtönlakók és a kívül rekedtek szimbiózisa harmonikus legyen? Hát úgy, hogy az építésznek tudnia kell, hogy mit csinál. Legalább olyan ravasznak kell lennie, mint amilyen öntudatlan a társadalom, amely meghívja őt, hogy különös hajlamait szolgálja. Az építész látszólag fizikai, anyagi szükségleteket elégít ki – ne fázzunk, ne legyen melegünk, legyen a szobánkban elég fény és csend –, valójában azonban a léleknek ad menedéket, és itt nem a börtöntöltelékek lelke a tét. A börtön a kintiek narkotikuma.

Minden fogoly szolgál. És minden még szabadlábon lévő tolvaj, gyilkos, betörő, sikkasztó, uzsorás, pénzhamisító, pedofil, garázda, bankrabló, drogdíler, állatkínzó, emberrabló, adócsaló, túlszámlázó, strici, csempész és hekker azért él, hogy a törvénytisztelő többség irányítható legyen.

A bűnözők, a névtelen vagy nagynevű hősök, evilági megváltók, akik feláldoztatnak a társadalom fennmaradásáért.

Jézus csak a testét adta értünk, Júdás viszont mindent.

Példa – Anawbla életéből

Az első pár napban úgy érezte magát, mint gyerekkorában, nyaranta az úttörőtáborokban. Itt is meleg volt, mint ott és akkor, reggel besütött a nap, mert az ablakon nem volt függöny, vaságyon aludtak, emeletes ágyon, és a szoba szűk volt. A cella.

Amikor a földszinten a kezébe nyomták a raktárból vételezett felszerelést, a lapos- és mélytányért, kanalat, villát, tompa kést, poharat, takarókat, és felvezették a harmadik szintre, friss volt és kíváncsi. Közvetlenül előtte zuhanyozott, és ez igen jól esett neki; arra gondolt közben, hogy ez rituális mosdás. Amikor az embert besorozzák, börtönbe csukják, megkeresztelik, felravatalozzák, mindig megfürdetik. A muszlimok ima előtti tisztálkodása és a hindu megtisztulás sem a koszt mossa le, hanem valami mást. Azt jelenti, hogy ami eddig volt, annak vége, és ami ezután jön, az a teljes világ, az új világ; Keresztelő Szent János sem az ujjából szopta a vízbe merítést, hanem ősi hagyományból: az átléptetésből. És az átlépéskor nem vihetjük magunkkal azt, amit az eddigi világban magunkra szedtünk; a mosdás transzcendens jelkép. Levetjük a ruhát, végigsöpör rajtunk a víz, amiből minden lett, és ami mindent eltöröl, és ugyanazt a ruhát már vissza sem kapjuk, másikat adnak; mert a fürdés után már nem lehetünk azok, akik előtte voltunk.

Amióta elhagyta a hazáját, nem mosdott rendesen. A hajóúton Afrika felé csak tengervizet lötykölt magára, aztán amikor partra szállt, készakarva víz alá merült, legközelebb pedig akkor ugrott vízbe, amikor menekülni akart a kereskedő hajójáról, azután amikor Memphiszben kikötözték a dokk végébe, és azután még egyszer, mielőtt a tárgyalásra vitték. Azt nem tudta, hogy az is rituális volt-e, vagy csak az eljárás méltóságát akarták emelni vele, de inkább úgy tűnt, hogy az is mágikus eljárás volt, hiszen a bíró Ozirisznek öltözött, tehát ő akkor a túlvilági bíró elé került, ahova az egyiptomiak hite szerint az alvilági vizeken lehet eljutni. Rájött, hogy az összes fürdés  valaminek a határa volt.

Meleg víz folyt rá, az őrök hagyták, nem sürgették, unottan ültek odébb, egy íróasztalnál, ahol majd nyilván a raktáros fogja elé lökni a rabruhát, szappant is kapott, semmi tusfürdő, hanem rendes, hagyományos kis kockaszappan, amit a legjobban szeretett, a helyiség tiszta, a vizet pedig nyilván napkollektorokkal vagy napcellákban termelt árammal melegítették, tehát biztosan zöld technológiával.

Fürdés után tényleg megkapta a felszerelését, tiszta fehérneműt és világoskék egyenruhát.

A raktárosnő szintén elítélt volt, éppolyan egyenruhában, mint Anawbla, de egyenrangú félként beszélgetett a fegyőrnővel. Ebből vagy arra lehetett következtetni, hogy itt nem túl borzalmas a fegyencekkel szembeni terror, vagy arra – és ez elég aggasztónak tűnt –, hogy a primitív, kapitalista viszonyok között élő emberekre még túlságosan erősen hat az állatokra is jellemző gyenge erő. Amely éppúgy gyökere a testvéri, hitvesi és baráti szeretetnek, mint a korrupciónak és a rasszizmusnak. És ha a határok elmosódhatnak börtönőr és elítélt között, akkor a fegyőrök csapatán belüli hierarchia és a foglyok csapatán belüli hierarchia bizony egymásba csúszhat, és ha ez bekövetkezett, akkor a zárt intézményben már nem az állami törvények és a jog az úr, hanem az erő alapú dominancia, akkor pedig majd harcolni kell.

Tehát amíg zuhanyozott, fél szemmel azt figyelte, hogyan nézi őt a másik két nő, és amikor meztelenül eléjük ment, tényleg felfedezett a tekintetükben némi méricskélést, amiben benne volt az ő tárgyként, szexuális tárgyként való felmérése is. De lehet, hogy ezt csak úgy belevetítette a helyzetbe.

Felöltözött, és ment az őr után felfelé a vaslépcsőkön. Természetesen soha nem volt még lecsukva, csak régi filmekben látott különféle börtönöket – dokumentumfilmekben és játékfilmekben –, innen tudta, hogy rengetegféle börtön van attól függően, hogy milyen ország, kultúra építi, milyenek ott a hagyományok, milyenek a bűnről, bűnözésről, büntetésről kialakult fogalmak és elvárások.

A régi amerikai börtönfilmekből ismert egy típust: nagy, központi, átriumszerű tér, nyilván azért, hogy jól áttekinthető legyen az összes szint összes folyosója; olyan, mint valami nagy, fedett belső udvar, a szintekre vaslépcsők visznek, és a körben futó függőfolyosókról nyíló cellákon nem ajtó van, hanem rács, tehát a foglyok nem bújhatnak el – se az őrség elől, se egymás elől –, hogy a szemben raboskodó társaik által is lássák saját hitványságukat, hogy az őrségnek kiszolgáltatva érezzék, hogy magánélet nélküliek, tehát egyéniség nélküliek, senkik és semmik, mert bűnükkel kiiktatták magukat a társadalomból, a többi ember, a méltó emberek elfogadásából; még annyira sincs egyéniségük és önálló akaratuk, hogy a cellájuk világítását maguk szabályozhatnák; takarodókor központilag kapcsolják le a fényt mindenhol. Viszont a foglyok közös étkezdében esznek, az udvarok is hatalmasak, tehát a raboknak van lehetőségük beszélgetésre, találkozásra – bár ez éppolyan hátrányos és veszélyes, mint amennyire hasznos és szükséges a minimális emberi léthez.

Látott olyan filmet is, ami Törökországban játszódott, még a 20. században, és itt minden más volt. Az épület eredetileg nem börtönnek épülhetett, nem is egy épületnek tűnt, hanem mintha összenyitottak vagy összekapcsoltak volna több egymás mellett álló házat, amelyeknek a szintjei nem is voltak egy magasságban, eredeti funkciójuk és alaprajzuk eltérő lehetett; ez a börtön zegzugos volt, a cellák különféle méretűek, és ez a rendszertelenség más viszonyokat és lelki rendet jelentett, amelyben a határok és a fogalmak elmosódottabbak, kevésbé elidegenedettebbek, ugyanakkor kevésbé kiszámíthatóak. Az amik elektromos riasztókkal, kamerákkal és számítógépes szoftverekkel őrizték a fegyenceket, az ázsiaiak viszont pávákat tartottak a kerítések környékén, mert azok a rettenetes madarak minden éjszakai mozgásra szörnyű rikácsolással verték fel az őrséget.

És könyvekből, múzeumok anyagaiból ismert középkori, ókori börtönöket, amelyek rengetegfélék lehettek a luxus házi őrizettől a nedves pinceodúig, lehetett magas toronyszoba, ahol jó levegőn és felséges panoráma nézegetése közben őrül meg a fogoly a magánytól, lehetett sötét várbörtön, egyszerű, földbe ásott lyuk ráccsal lefedve egy erődítmény udvarán, ahol a rab mozdulni sem tud, és ugyanaz a pokoli kín menti meg a beszorítottság miatti hosszú szenvedéstől, amely a gyors halálát okozza. Meg azt is tudta, hogy a 20. század végén a nyugat- és észak-európai börtönök már inkább gondoskodásra berendezett menedékhelyek voltak, apartmanok és közösségi terek, ahol szakképzett szociális munkások, lelkészek és pszichológusok próbálták újraépíteni az elítélt egyéniségét. Ezek a társadalmak már-már elfelejtették a bűnt és a dühöt. Itt már olyan emberek is éltek, akik felismerték, hogy a gyilkos nem elvesztette a polgárok tiszteletét, hanem fokozta: iszonyattá lényegítette.

Mennyi szín!

Hogy maga az épület miféle volt, az attól függött, hogy az adott civilizáció célja a lecsukható emberek szaporítása és szabadulásuk utáni minél előbbi újbóli lecsukása, vagy a rehabilitáció; a kínzástól az elrettentésen át a támogatásig és vissza a megtorlásig, minél abszurdabb viszonyok létrehozásáig, hogy a lagymatag társadalmat megtermékenyítse a határon túli világ pezsgése és izgalma, miközben az unatkozó törvénytisztelő alkalmazottakat kellemesen megborzongatta az elvetemültek sorsa. Az egész a jó magaviseletű polgár öntudatát és komfortérzését erősítette.

Az Amenti börtön leginkább a hajdani amerikai rendszerre emlékeztette Anawblát. Az épület belsejében nagy, központi tér volt, itt futottak a vaslépcsők és a függőfolyosók egymás fölött három szinten, körbe, csakhogy a cellákat nem rács zárta le, hanem jó vastag, tömör ajtó. Ez jónak tűnt, hiszen Európában nevelkedett.

Ment előtte a fegyőrnő a lépcsőn, kicsit talán még a fenekét is riszálta, ő pedig ment utána a felszerelésével a két karján, elhagyták az első szintet, mentek fölfelé, elhagyták a másodikat, ennek ő örült, azt gondolta, minél magasabban vannak, annál több a fény, és talán annál jobb a kilátás is. Már a harmadik szint folyosóján lépkedtek, az ajtók mögül tévéműsorok vagy hangos beszélgetés hallatszott, néhol vad zene szólt, a fegyőrnő másfél arasznyi vasdarabot lóbált a kezében, egyszerű kulcs volt, amivel az összes zárkát ki lehetett nyitni. Ez is tetszett Anawblának: nem használtak drága elektronikus játékokat, mágneskártyákat, chipeket a zárakhoz, így kevesebb a hibalehetőség, kevesebb a ráfordítás, kevesebb a bosszúság, mindenki boldogabb.

A folyosó végén üvegtégla felületen jött be a fény, az üvegfal előtt növények, és itt a foglárnő nagy zörgéssel kinyitotta az utolsó ajtót, és mutatta, hogy ide tessék! Ő pedig állt a két kezében a holmikkal, nézett befelé, és nem akarata elhinni, hogy itt kell leélnie az életét. Másfél méter széles és három és fél méter hosszú helyiség volt, benne emeletes ággyal, szekrénnyel, asztallal, két székkel mosdókagylóval és egy paraván mögött vécével, amin éppen egy másik nő ült. Amikor rányitottak, riadtan felnézett, mert csak részben takarta el a paraván, Anawbla pedig nem tudta, hogy mit csináljon, csak állt az ajtóban, nem akaródzott belépni, a fegyőrnő pedig mutogatott és kopt nyelven karattyolt neki, hogy menjen már be. A padló koromfekete cementből készült; el nem tudta képzelni, hogyan csinálhatták.

5. Kifordítás. Templom.

Az emberi együttélés alapja a vallás. Nem a  hit, annak még külön neve sincs, hanem a vallás, mint például a kereszténység, a marxizmus-leninizmus, az iszlám, a tudomány, a hazafiság, a művészet. A hit magányos, a vallás közösségi. A hit elválaszt a többiektől, a vallás összetart – befelé véd, kifelé harcol, mert határa van, és ahol határ, ott küzdelem.

Emígy találták fel közösen a börtönt és a templomot – az Isten a templomot, az Ördög a börtönt (vagy fordítva):

Kifordítottak egy-egy normális épületet, mint bálozó leány a fehér szaténkesztyűt, így a házon belülre került az ég, a sötét és szűkös belső tér pedig kívülre. Jó kis trükk! A falfelületek vitték a hozzájuk tapadó világrészt, és ami kint volt, az bekerült. De hát látszik is, csak nézzétek meg jól a falakat kívül és belül. A templom belseje a kint. Látszik a rejtélyes kozmosz és az istenek, halljuk, ahogy a csendben finoman korcogva fordulnak el egymáson a szférák kristály héjazatai. A fal túloldalán pedig korom, por, málló vakolat: az evilág a maga minden bajával, örömével, széllel, porral, virágillattal, madárdallal és hörgéssel; ez a kifordítás előtt még belül volt az élő emberekkel együtt, igen, hiszen be vagyunk zárva a szűkös földi létbe, sajnos, ez a normális, de ezzel a kegyes trükkel elkábítottak bennünket: amióta van templom, sokkal vidámabbak vagyunk, szabadabban lélegzünk, tágasságot érzünk, a Végtelenhez pedig akkor megyünk be(?) a templomba, amikor nekünk tetszik. A részeges is akkor iszik, amikor akar. De aki józan, az azért mindig gondosan megnézi, hogy egy épületnek melyik felén van az ég meg az istenek, mert tudja, hogy mindegy, mi a látszat, valójában a ház falának az az oldala van kívül, ahol a túlvilág van. Szóval ne dőljünk be, de attól még belemehetünk a játékba. Belemehetünk a felhasználóbaráttá szerkesztett, biztonságos kis Univerzumunkba, hátha tényleg ott lesz a Törvény, az emberfeletti szeretet, az igazság és a magány. Ha pedig a templomon kívül maradunk, örülünk, mert hátha ott lesz a tágasság. Egyik se lesz ott.

Legyél fegyenc! Szegd meg a törvényt, helyezd magad a Törvény hatálya alá, így jutsz ki; valamit valamiért. A bűnözőnek is éppúgy kifordítottak egy házat, de valójában mindkét házat a polgároknak fordították ki, ők a megrendelők, nekik van pénzük ilyen drága építészeti eljárások finanszírozásához.

De hát az egész költséghatékonyabb, ha kettő helyett egy épületet kell kifordítani – minek duplázni, amikor a funkció ugyanaz. A közös épület: újra együtt lesznek az istenek és a törvényszegők. Ami kívül van, találkozzék! Ott a Törvény. Hadd béküljön ki Isten és a Sátán! Eresszétek össze őket!

Nincs hitványabb a polgárnál, mert nem élhet a kizárt Isten és a saját ellenségei nélkül. Én pedig nem élhetek a polgárok nélkül.

Horváth Viktor