Fasírtok százai, ezrei

Mi legyen az ebéd?, kérdezi mindig anyám, és mindig mást főz. Azt mondja, meglepetésből, nem hiszem, sokáig nem hiszem el, aztán egyszer bevallja, hogy csak azt tud főzni, amit kíván, amire aznap reggel rákívánkozik, különben nem fűlik a foga az egészhez.

Nem így mondta, stílusában illik ide ez a frazéma. Így lesz töltött csirke-felsőcomb helyett zöldborsópörkölt, tejszínes spenót helyett csülök, női szeszély helyett diós csúsztatott. Nem szól előre, leülsz, és kapod a tányérodba, elolvadsz persze, mert sűrű a szaftja, édes a borsó, sok a petrezselyem, és van mellé apró nokedli. Sok tejföl, erős porpaprika, kenyér a péktől, föl se merül, hogy az a tocsogós töltelék, az most milyen jó lenne. Egy darabig én is megkérdezem, nem azt mondják, juszt se azt mondják, amit én szeretnék, próbálom meggyőzni őket, először mosolygok, aztán erőből megy. Nem érzem győzelemnek, hogy mostanában nem kérdezem meg. Pedig a konyha jó terep az egyetértésre. Párok szépen elfőzicskélnek, édesen adják egymás kezére a krumplit, sót, hagymát. Ha könnyezel, megtörölgetlek. Átölellek hátulról. Vezetem az ujjaidat. Készülnek így paprikáskrumplik és gyerekek.

Bree Hodge, korábban Bree Van De Kamp, született Bree Mason mosogatógépben fertőtleníti a bilincseket, láncosbugyit, miegymást, Rex sír, miután elélvez. Olyasmi színt szerettem volna a hajamra, mint az övé, azt mondják, nem állna jól. A sütiket legalább úgy csinálom, széles mosoly, szabályos tésztahalmocskák, sehol egy félrecsöppenés. Ennek ellenére kötényt hord, én nem. Hordanom kellett egy darabig, minden reggel óvoda, fehér kötény. Néha lehánytam, nem direkt, úgy sikerült, nem szerettem az óvodát és a keményítőszagot. Állok a konyha közepén, az almazöld tálaló előtt, vajszínű szegély, szürke tető, kapargatom, puha. Nem fa, nem fém, valami kőszerűség, nagyapám szerint pala. Rám szólnak, hogy ne kapargassam, mert meglátszik. Megmarad a helye. Nem hiszem, hogy ártana neki, abbahagyom, inkább a csempét nézem a földön, fekete-fehér. Mindkét cipőm orrát a fehérre kell igazítani, egy kicsit se érjen feketéhez. Indulunk, nem baj, hogy hánytam, nagyanyám sót nyalat velem, előveszi a lenyílóból a piros műanyag dézsát, épphogy öltsem bele a nyelvemet.

Deneuve-nek is van köténykéje az Ozonban. Kis csalódás, nem az ötvenes évekbeli cuki pörgős szoknyán porcelánfehér – csupa nőies nő pömszcipőkben –, hanem bordó Adidas mackóalsón kék buborék. A konyhája viszont citromsárga-fehér, a legjobb barátnőméknél volt pont ilyen, az Andreánál. Hajazott is a Belvízi Andreára az egész, esküszöm, a berendezhetős házikója, a beszélő babája, és ugyanúgy utáltuk egymást, ahogy a könyvben a csajok. Az anyja nem tudott főzni, azt mondta, nem vezet háztartást, volt bezzeg csomó színes műanyag cucca meg egy robotgép. Párszor álmodtam vele, megcsinált mindent, mindent megcsinált az a szerkezet, csak kívánni kellett tőle, és kész. Vigasztalásképpen előszedtem a tekerős habverőt, csak később lett meg a piros Miele. Anyám most is azt használja, az alja csupa pötty, rászáradt tejszínhab, a hangjából tudod, hogy nemsoká megköszöntenek.

Pár óra, és kész a kajszintorta. Vannak élet-halál receptek, ez olyan. Sétálok az utcán, mondjuk a körút, de mindegy, tényleg azt gondolom, hogy most jó valamiért vagy csak simán jó, és akkor egy ütés gyomortájékon. Nem tudom sose visszakövetni, lehetett a lány táskájának a színe, a metróból fölcsapó vaníliaillat, virágárus bódé mellett vödörben a jácint, bármi elvezethet a kajszintortáig. Ízektől rád törő őrült nosztalgia. Látod öreganyádat, amint a csörögefánktésztát veri, izzad a háta, remeg a karján a háj, minden csapásnál megremeg, este feszt keni a lábát sósborszesszel, mert kiállta magát. Látod az öcsédet, amint marokszám tolja magába a csokistalpú, kókuszos tere-ferét az ovis ballagáson, hozzá málna, amitől azonnal kiütéses lesz, apám meg indulhat rázókeverékért. Vagy csak egyszerűen krumplipürén a sültcsirke szaftja birsalmakompóttal. Ez túl sok, de vannak szavak, nem kell hozzájuk egyáltalán szövegkörnyezet, ugyanazt jelenti neked és nekem, pezsgőpor, Fagifor, Leo, bélszínroló. A kajszintortát nem ismeritek.

Kell hozzá minimum karácsony. Okkersárga linzerlapok között kajszibarackhab legfeljebb egyszer egy évben. A családban minden nő utálja csinálni, mindenki imádja, megvesznek érte a szerencsés idegenek. Az utolsó, pár napos, ronda kis darabot érdemes lenyúlni, a krém ragaccsá lesz, a tészta szalonnássá, merő egy maszat az egész. Eddig még nem csináltam, mindig csak nagymamám, aztán anyám, néha csinálok hirtelen felindulásból dolgokat. Múltkor például elvittem a kölyköket hegyet mászni, néztem az órát a telefonon, hogy mikor lesz már elég. Időnként letöltöttem az üzeneteimet, mentem, amerre akarták. Tekeregtünk fönn a hegyen, gyűjtöttünk makkot, leveleket, botokat, vittem a hónom alatt a hülye botokat, nem mondom, hogy élveztem, de utána jó volt. Mint a futás, lehet kacsatöpörtyűt enni, hegymászás után nyugton fészbukolni. Múltkor ott kaptam egy üzenetet.

Van egy pasi, nem ismerem, meghív mindig, minden héten vacsorára. Azt mondja, sokan lesznek, elhiszem neki, nem vagyok jól informált, általában senkiről nem tudom, hogy ki. Összeállít egy-egy menüsort, nekem rendre közbejön valami, végső soron az, hogy elképzelhetetlennek tartok lecsóba erdei gombát kolbász helyett. Most a Kemény nyomja le az estét, hogy épp aznap 50, két könyv meg nyilván torta, hiába lesz amott töltött szőlőlevél és bárányvelő-saláta. Azért az hiába is lenne, a bárány, hát szóval, főleg az agya. Tintahal lesz még zhouggal, megnéztem a neten, csili, koriander és fokhagyma, arra beneveznék, kuszkusz is jöhetne harisszával, csípős paprikapaszta, éghettem volna kedvemre a narancsvizes mandulatejig. Ha lenne lányom, tényleg, ez a harissza annyira jó, elmenne névnek, Harissza, tüzes, déli típusú kiscsaj. Esélytelen persze a dolog több szempontból, egyrészt, hogy lányt nem tudok, itthon meg mindenki kék szemű. Mindig vágytam egy barnára, ezért is lett a harmadik Miklós, hátha, a Miklósok olyan barnafélék szerintem, de szőkébb lett, mint az összes többi.

A sötét tekintetekbe bele tudok veszni, legyen az nő vagy férfi, apró arany táncolások a nagy sötétségben; jobb, ha férfi. Azt mondta, egyszer főz nekem. Dumálhattok nekem arról, hogy ide meg oda hívtak, klassz étterem, fincsi crème brûlée, Liszt Ferenc tér, engem nem érdekel. Amíg nem kóstolod meg, addig nincs beteljesülés, csonka kis szerelem az egész. Elég, ha csinál egy fasírozottat, nem kell semmiféle fakszni. Sokat tud ez a Szorokin, valahogy így van, vagy én voltam így, Fasírtok! Fasírtok vannak ott! Hirtelen nagyon erősen, világosan, gyenge teste minden sejtjével megérti ezt. Pontosan úgy ver a szíve, csak ver, ver, eszi a hideg fasírtot egy csomó fasírt között, aztán meg egyszerűen margarinos dobozból, esznek, dübög a szívük, a szájuk tele húsmorzsával. Először a kezét csókold, nyugodtan csókold meg, gyúrt, pucolt, elmosogatott, meleg és fölázott ujjak, a zellerszagot nem lehet lemosni.

Tenyeremben a kezed, benne az arcom úgy, hogy nem látszik ki, semmi nem látszik ki az arcomból, dión a héja, olyan. Nem kell sok fény, késődélutáni pont jó, az se kell, hogy nyár legyen. Ülj a hokedlin nagyanyám üres házában, virágos viaszosvászon, és kérj, hogy mutassam meg a párkányt, amiről meséltem, az aludttejeset. A konyhaablakról pattog a zománc, ahogy kaparom, ceruzával, fém koh-i-noor, a vége réz, össze lehet csípni vele a bőrt az ujjamon, kitépni belőle egy darabot. A másik vége hegyező, keresztrejtvényfejtő ceruza, jól kapar. A festék a párkányon a snidlingre szóródik, az aludttejre is, de azon nem látszik. Utálatos a héja, szinte héj a vastag föl, száraz, kanállal böködöm, átlyukad. Sokat kell inni rá, vizet, annyit iszom, hogy löttyen a gyomromban, amikor lefekszem, megfordulok, ijesztően kotyog. Megfordítsz, hogy nézzem csak a sütőt, a Playmobil konyhában van ugyanilyen, hozzá egy műanyag kiscica, az unokahúgodnak vetted még anno.

Vécsei Rita Andrea