Fürdők vízfestékkel – part 1.

A sztoikus flanőr (Johny Walker) és lelkes patrióta ezúttal balneológussá avanzsál, igen, a fürdők és gyógyvizek mérnökévé és szenvedélyesévé, olyan személlyé, nagy meglepetés, aki ő maga - valójában. Ezúttal büszkélkedni fog és persze, szokásához híven, szégyenkezni kicsit, mert Budapestet méltán nevezi a vizek, a források a gyógyfürdők városának, ugyanakkor az elmúlt években végbement úgynevezett felújítások, valamely egészen hihetetlen „eredményeket” hoztak a város életébe.

A balneológus vizes életét immáron jó tizenöt évvel ezelőtt kezdte, amikor egy gyászosnak is csak eufemizmussal mondható időszakban, barátja arra bíztatta, csatlakozzon hozzá, és tegyenek közös látogatást a Duna jobb partján, a Margit híd közelében húzódó Lukács fürdőben. A balneológus eleddig tehát nem volt balneológus, Johny Walker volt egy személyben; Budapesten az éjszakákban és azok fellegváraiban, a kocsmákban, mulatókban, bárokban, lokálokban volt honos; életkorából adódóan a nyüzsgést, a lüktető mozgalmasságot, a társasági karnevált szerette; folyton tűkön ült-állt, izgékony volt, mehetnékje állandóan, ám eljött a nap, amikor – áldja azóta is az égieket! – beavatást nyert az ásványi oldatokban gazdag, a főváros alól felbuzgó gyógyvizek világába, ám pontosabb, ha így fogalmaz: misztériumába.

Belépett, és nyomban tudta, szentélyben van. Belépett, és nyomban tudta, kilépett. Belépett, és nyomban tudta, meglelte ősi hazáját. Belépett, és nyomban tudta, sorsa megváltozott. Belépett, és azóta is belép, amikor teheti. Noha a Lukács cserbenhagyta, illetve és persze: nem a Lukács, hanem a kor, ez itt, amely a fürdő méltóságába, becsületébe, bölcsességébe oly kíméletlenül beletiport, ahogyan csak egy értetlen kor képes egy meg nem értettel szemben viselkedni. De erről kicsit később. Annyit azonban mégis előre: a balneológus már a Rudas fürdőbe jár.

Szóval a Lukács.

Először is a nélkülözhetetlen életrajzi adalékok –tárgyszerűen:

A fürdő Környékén a XII. században betegápolással foglalkozó Szent János-lovagok, majd a rodoszi és máltai lovagrendek telepedtek le, akik kolostoraik mellé fürdőt is építettek. A török korban is működött a fürdő, de a feltörő források energiájának a lőporgyártásban és a gabonaőrlésben vették nagyobb hasznát, ugyanis őrlő malmot működtettek. Buda visszafoglalása után a fürdő kincstári tulajdonba került. 1884-ben átalakítások sora vette kezdetét. Felépült a gyógyszálló, modern vízgyógyászati osztályt létesítettek, és átépítették az uszodát. A világ minden tájáról érkeztek ide a gyógyulni vágyók, akik a sikeres gyógykúrát követően márvány hálatáblákat helyeztek el a fürdő udvarának falán.

A Lukács, amely névtörténetileg a „lukas” (hiszen voltaképp egy „lyukból” tör fel a víz) szóból eredeztethető, tehát a Lukács az idők mélyében ekként vert gyökeret, és állta a rá nehezedő népszerűség nyomását, szolgálta a megfáradt városi test és lélek igényeit. A balneológus először a nyolcvanas években vett mintát a helyről; valami apró, ifjúkori disznóságát (vörös zászlókat és visszapillantó tükröket tördelt tizennyolc éves születésnapja fölötti szeszes bánatában) kellett gondjába vennie egy ügyvédnek, akinek „irodája” nevezett fürdő teraszán volt. (A bűncselekmény feloldását végül, hála az ügyvédnek és a Lukácsnak, tetemes, ám a beígért felfüggesztett szabadságvesztéshez képest megkönnyebbülést hozó pénzbírságban állapították meg.) A nyugágyak és nyugszékek mintázta napozók zsúfolásig telve, bámulatos kavalkád tárult elé. Az úgynevezett értelmiség (akkor még volt értelme ennek a terminus technikusnak, vagyis az írók, orvosok, színészek, ügyvédek krémjének) kente magát napolajjal. Tegyük hozzá üstöllést: az egyik legjobb magyar regény, az ún. új, a hetvenes évek végén nem utolsó sorban, a művet kézzel egy papírlapra omázsoló Esterházy Péter hathatós közreműködésével megalapított kortárs irodalom kútfője az Iskola a határon is a Lukácsban kezdődik. Hosszú évek teltek el, míg a vizek ínyence ismét visszatért, és - végleg elmerült.

A kakasüllő-szerkezetet imitáló gőz- és a hatalmas fafotelekkel tagolt szauna-részlegek, a cseppkőszakállú, bölcs vízköpő szörnyek, valamint a kinti medencék befogadták azonnal, jóllehet azt gondolta az akkor még botcsinálta balneológus, örökbe egyenesen. A fürdő épületébe fejedelmi platánok lombsátra alatt vezetett az út, az ivócsarnokban tekintélyes, Prágát idéző söröskorsókba mérték a gyógyitalt, a kabinos középkori zeneesztétikát olvasott, a büfében sör és zsíros kenyér kínálta magát. A flanőr számára nem volt kétséges: megtalálta régóta keresett önmagát; olykor napokat töltött víz- és hangkúrákkal, mert a Lukács falai között a beszélgetések csöndes regiszterben egyesültek, finom zsongásban, enyhet adó hangnemben, a nyelv visszasüllyedt Bábel tornyának megnyugtató őskáoszába.

Aztán egyszer csak, ahogyan a Pál utcai fiúkban, megjelentek a műszerek, a mérőinstrumentumok és a „szakemberek”, megkezdődött a felújítás, amelynek során – tapasztalta a negyvenkét fokos medencében is a balneológus elhűlve legott – a cseppkőszakállakat leborotválták, a gőzben, akárha valami cellában, priccseket honosítottak, a fatrónusoknak a szaunából nyoma veszett, a bársonyos patinával befutott falakra fürdőszoba-csempe került, a kőkönyöklőket vízforgatókra cserélték. A hálaadó táblák, amelyeket szerb nagyhercegek és a pénzüket a kőbe vésett sorokra összekuporgató nyugdíjasok emeltek, nos, a táblák síkövekké dermedtek. A pusztítás rettenetesnek nem volt mondható; végzetesnek, szentségtörőnek, gyalázatosnak annál inkább. Az látszott, hogy tizenöt évvel a szabadság kereteit elnyerő országban semmi nem változott; zsebből-telefonfüzetből kijátszották valamely vállalkozónak a Lukácsot, aki – és most nem megy a balneológus odáig, hogy: ismerte volna a hely szellemét és történetét – gőz- és gyógyfürdőben meg nem fordult soha.

A balneológus szívében és fejében rettentő zavar támadt, ezt nem lehet kellőképpen hangsúlyozni; egyrészt hűséges típus, nem szokása hébe-hóba váltogatnia vonzalmait; a helyekhez a barátsághoz hasonló érzelmi tartományban ragaszkodik, másrész az úgynevezett Lukács-Rudas „vitában” (1945 után a kommunista párt hatalomátvételekor, a sztálinista szemlélet Lukács György filozófust is gyanúba keverte a szektánság vádjával, legfőbb ellenfele a hivatalosság részéről a jobb napjaiban Spinozát is fordító kultúrcsinovnyikká avanzsált filozófus, Rudas László volt.) pártosságán változtatni nem kívánt. Tépelődött sokat tehát; egy darabig a nem kevésbé legendás Gellért-fürdőben lábatlankodott (a Gellért-hegy lábánál, melynek forrásai táplálják a budai oldal likvid inmtézményeit, csatahajónyi léptékben magasodó Gellért Szálloda vizes blokkja, a szecesszió mozaik berakásos, strandmedencés non plus ultrája a fürdőző Budapestnek szintén stratégiai pontja) mígnem a turistákra szakosodó, a leghalványabb szemérmet nem ismerő, a kapzsiság jellemkörében alig megközelíthető vendéglátóipari tempó kérlelhetetlenebbnek bizonyult hajlamainál. Végül a Rudasban kötött ki, bízik benne erősen – életre szólóan. Erről azonban a folytatásban tart konzíliumot.

Jánossy Lajos