Ha rám nézel, elrejtem

Huszonhárom éves, százkilencven centi, százötven kiló, vállig érő, göndör, vörös haj, hófehér bőr, kék szemek. A haverjai Vikingnek szólítják, nem is tudják a rendes nevét.

Viking lakatos. Délután négykor végez, ötre otthon van, és azonnal elkezd játszani. Ideje nagy részét a virtuális világban tölti. Legjobban a fantasyt kedveli. Női karakter. Mindig női karaktert választ, szerinte esélyesebb így a nyerés, a nőkre jobban kell vigyázni, jobban félti a csatában, mert egy nő törékeny és gyenge. Félig varázsló, félig harcos és jóságos. Nem morális alapon jó, hanem praktikus okokból. A jóságos karakterek nyitottak, kedvesek, vidámak, bennük hamarabb megbíznak a Világ lakói. Könnyebben megtudhatja a fontos titkokat, olcsóbban kap élelmet, segítőkészek hozzá a többiek, elvezetik a titkos menekülési útvonalakhoz, és így tovább. Lehetett volna rossz is, ezekhez az előnyökhöz hozzájutna úgy is, csak nem jósággal, hanem megfélemlítéssel. Viking mindenesetre nő lett, félig varázsló, félig harcos és jó. Ragaszkodik ehhez az identitáshoz, szerinte a jókat könnyebb szeretni és csata közben fontos, hogy szeresd magad. Három hét alatt csinálta végig a pályákat, szintről szintre, a Tapasztalati Pontoknál újabb és újabb tulajdonsággal építve karakterét, egyre összetettebb és hatalmasabb lett, hajnalokig harcolt, még ezzel is álmodott. Ez volt az élete. Amikor tökéletesre fejlesztette a szereplőjét, minden tulajdonsága a maximumon volt, a sikertől érzett euforikus elégedettség után már másnap mélypontra került. Napokig nem találta a helyét, téblábolt délutánonként otthon, semmihez sem volt kedve, várta az új fejlesztéseket.

Nem baj, mondja az ügynököm. Áll a teraszon, nyújtogatja a nyakát, néz a szemközti panelházak felé. Én azért mégiscsak odaírom, hogy van szép panoráma, folytatatja, végül is, ha jól kihajolunk, picit látszanak a hegyek. Nem vár megerősítést, jegyzetel, beírja az adatlapra, hogy panoráma a budai hegyekre.

Korábban volt egy szuterénlakásom Budán. Kicsit sötét, de tágas, nagy udvar, tűzrakó hely, a fákon rigók, mókusok még egy bagoly is. Nehéz volt eladni, mert rossz a látkép, kinézel az ablakon és csak lábak vannak. Vékony boka, tip-top nőcis, tigrismintás szandi, kétszer körbetekert, masnis pánt. Öregnénis, görbe láb, plusz egy bot. Sok-sok szürke nadrág és bakancs, papucs, cipő, csizma, mindenféle lábbeli. Nézem a végtagokat, hozzájuk képzelek egy-egy felsőtestet és kész az ember. Nem látok belőle mindent, nem is kell, csak egy részlet, a többit majd kitalálom, olyan minden, amilyennek én akarom. Kell ennél jobb kilátás?

Ez itt a Föld. Közelebbről Európa, ott a Duna, az ország, a város, kerület, utca, ház, minden. A világűrből nézem. Műhold segítségével benézhetek a saját ablakomon is. Látom magam. Itt ülök a gép előtt, írom ezt a szót. Ülök a számítógép előtt és azt írom most épp le, hogy nagyon messziről nézve tényleg minden látszik, de ettől még nem lesz kerekebb a világ.  Kifolynak kezeim közül a mondatok. Ez jutott eszembe és le is írtam. Nem vagyok épp büszke rá, nem is szégyellem, elképzelem inkább képregényben, úgy nem olyan rossz. Oda vagyok rajzolva, képregénycsaj copffal, riadt arc, buborék a félig tátott számból, bele van írva ez, hogy kifolynak a kezeim közül a mondatok. Rémülten bámulom a markomat, illetve ez esetben sokat, négyet-ötöt, akkor legalább stimmeljen, hogy kezeim. Copfos, riadt lány félig tátott szájjal, ujjai közül szavak hullanak alá, valaki odadobta. Lehet, hogy labdáznak, most neki kell elkapni egy mondatot, kapkodna utánuk, a szavak után a sok kezével, rendezné a sorokat, de nem tud moccanni, mert képregény. Meg van örökítve a pillanat, nincs se előre, se hátra. Lapozzunk.

Le kéne túrni ott szemben a paneleket, vicceskedik az ügynököm, akkor ötmillióval többet érne a ház. Tízemeletes panelsor van szemben, soronként nyolc erkély és harminc ablak, mindenhol fehér nejlon, mögöttük emberek, ha felkapcsolják a villanyt, belátni a függönyön át. Sötétedés után mindenki tévét néz, vagy meccs van, vagy népszerű sorozat, az üvegeken egyforma ritmusban villóznak a fények. Viking balról a negyedik ablaknál ül, megy a tévé a háta mögött, ő meg a számítógép előtt, gondolom, megint valamelyik stratégiai játékot tolja. Két sorral odébb a kedvenc erkélyem. Lampionok lógnak a mennyezetről, és van kinn egy bordó kanapé, előtte asztal, bár ez nem látszik a párkánytól. Odaképzelem. Két srác lakik itt, söröznek, szívják a füvet, beszélgetnek. Minden este tíz felé ülnek ki és hajnal egykor mennek be. Ismerem itt az összes embert, félig, deréktól felfelé, a többit eltakarják a falak. Tudok mindent róluk, amit nem, azt kitalálom. Esznek, isznak, ablakot pucolnak, a nő mosogat, a férfi falat fest, egy asszony pofonvágja a gyerekét. Ölelkeznek, táncolnak, öreg, kövér bácsi az ajtófélfánál vakarja a hátát. Van egy lány, a hetedik sorban, ő mindig meztelenül vasal.

Barcelonában a Szent Család temploma, a tervek szerint 2026-ra lesz kész, több mint száz éve épül már. Amikor először megláttam, azt hittem, űrhajó. Hatalmas, akkora, hogy mindent eltakar. Bele van építve a falakba a legszebb történet, és a legtöbb forma. Levelek erezete, csonkolt fa, csiga, lepke, ananász, emberi tüdő. Leülsz reggel kilenckor az épülettel szemben, sötétedésig van mit nézned, el ne menj. Miért akar mindenki többet vagy mást látni, mint ami az orra előtt van?

És ugyanígy a szavakkal. Van olyan mondat, ami akkor is jó, ha nem igaz. Minél bonyolultabb szavakat használok, annál jelentéktelenebbnek érzem magam, úgyhogy igazság kihúzva. Ne mondjuk ki. Az igaz helyett később másik szót fogok keresni, ezt kitörlöm. Van olyan mondat, ami jó akkor is, ha nem, most maradjunk ennyiben. Játékos, csonka mondatok. Elhagysz? Most elhagysz? Ugye nem hagysz el? Hogy hagynálak el, amikor tudod, hogy. És itt befejezi. Egyszerűen abbahagyja. A többit találjam ki én?

Ugye nem hagysz el, kérdezem, gubbasztok a fotelban, rózsaszínű cipzáras, kapucnis fölső van rajtam és farmer, a lábak felhúzva, átölelem a lábamat, állam a térdemen, muszáj megtámasztani, mert remegek. Talán a nyakam, nem tudom pontosan, az a lényeg, hogy ha nem támasztanám az államat a térdemre, látszana, hogy reszketek, közben mosolyognék, gondolom a szám sarka is remegne. Várok egyetlen, teljes mondatot, legyen eleje és vége. Tőle várom, mondja ki ő, most ne játsszunk.

Szeretem nézni az embereket, főleg azt, ahogy rejtőzködnek. Például szép ruhát vesz fel, kirúzsozza a száját, mindig mosolyog. Egy másik meg izmokat épít a hús helyére, diétázik, csak fehérjét kajál, kisebb legyen a pocak, szélesebb a váll. Így erősebbnek látszik majd mindenki. És úgy is, hogy félbehagyja a beszélgetést. Vagy mást mond, nem azt, amit szeretne. Nem mond semmit. Láthatatlan. Nem elérhető. Máshol jár. Úgy viselkedik, mintha kicserélték volna. Kibújik a bőréből. Átírja a mondatot.

Fél tizenkettő. A fiúk szemben, még kinn vannak az erkélyen, söröznek, nagyokat nevetnek. Két sorral arrébb Viking a számítógép előtt ül, fejleszti a hősét, vagy csak simán lövöldözik össze-vissza.  Én is elszívok egy cigit. Utána még folytatom a játékot, ezt még ma befejezem, ha kell, reggelig nyomom, elegem van belőle, idegesít, napok óta nem tudok lejönni a történetről, már csak pár bekezdés és nyertem. Mindig női szereplőkkel játszom, azokat könnyebben tudom fejleszteni, ráérzek, hogy milyen tulajdonságokkal kell bővítenem, milyen képességeket érdemes még hozzátenni, addig építkezem, míg a végére legyőzhetetlen lesz a karakterem. Ha nem úgy mennek a napok, ahogy szeretném, ha nem tetszik a valóság, kitalálok helyette valami mást. Játszom a számítógépen. Behozok egy új hőst vagy megváltoztatom a régi jellemét, kiszínezem a történetet és rögtön olajozottabban mennek a dolgok. Van egy barátom, ő ilyenkor elutazik külföldre. Ha nem tetszik neki a valóság. Fotós amúgy, művész, szoktam nézegetni a képeit az interneten. Nem szeretem a művészfotókat, általában mindegyik fekete-fehér. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ez azért van, mert a színes fotókon nem látszik a lényeg, elkalandozik a figyelem az igazságról a tarka-barka árnyalatok felé. Ez miért baj? A világ színes.

Az ő fotóit szeretem, mindegyik vidám. Idegen tájak, országok, emberek. Ráadásul van képaláírás is, egy-egy fontos vagy vicces mondat. Az egyiken én is ott vagyok, valami nagy buli, mindenki táncol, ég felé emelt kezek, mosolygós arcok, én meg ülök nekik háttal, rózsaszín, kapucnis felsőben, fekete copf, arcom az ablak felé, de csukva van a szemem. Amíg a többiek buliznak, te valami mást játszol?, ezt írta alá. Nincs túl jó fényképarcom, majdnem minden fotón csukva van a szemem. A kedvencem egyébként egy tájkép. Tengerpart, hullámokon aranyhíd, vízen vitorlás, szárazföldön bringások, fűben piknikező házaspár, játszótéren gyerekek, fákon virágok. A kép alatt pedig egy hibátlan mondat: A nap korong, a föld kering, a szél fú, a zöld fű.

Nem tudom, miért vagyunk úgy rákattanva a teljes mondatokra és a nagy perspektívákra, a végén úgyis be lesz építve itt minden. Semmi baj nincs a szemben lévő panelházzal, pont, hogy a helyén van. Inkább az téved el, aki mást akar innen látni.

Fél tizenkettő. Mindennap valamiért pont éjjel fél tizenkettőkor nézek az órára. Nem tudom, mióta van, már hetekkel ezelőtt észrevettem. Biztos én irányítom tudat alatt, rá vagyok kattanva, nézzek mindennap az órára fél tizenkettőkor, legyen bennem valami meglepő, misztikus, mesés, ne lehessen csak úgy átnézni rajtam.  

Ma is korán rohant el. Reggel gyorsan megborotválkozott, az anyjától kapott valami kínais arcszeszt karácsonyra, még mindig nem fogyott ki, azt használja. Semmihez sem hasonlító szag, szappanra, parfümre, vagy férfira. Se férfira, se semmire. Csak kifejezetten ennek az arcszesznek van ilyen szaga. Mielőtt elmegy, ad egy puszit, nem az arcomra vagy a számra, hanem lehúzza a bugyimat és oda. Ad egy puszit, nagyot nyel, kicsordul a nyálam érted, mondja, és elsiet. Ma későn érek haza, ne várj meg. Ezt mondja és közben rám se néz.

(részlet)

Tallér Edina