|
Pollágh Péter
Volt teremőr, népművelő, horoszkópíró, olvasószerkesztő, könyvesboltos, moderátor, filmkritikus, hírszerkesztő, titkár, korrektor, honlapkritikus, pedagógiai asszisztens, egyetemista és főiskolás, forgatókönyvíró, polgári szolgálatos katona, napközis tanár, bulvárújságíró, tévériporter, könyvkritikus, tudósító, tárlatvezető, tárcaíró, tévékritikus.
|
Hiénának tetszik
Ma egy medvével beszéltem. Aranyos volt, azt is mondta, hogy brumm, meg a kétlábúakon nevetgéltünk, hogy hogy benézték. Azt hiszik, a méhek csinálják a mézet, miközben a méhek csak a katonák, az őrzők. A mézet a medvék csinálják, aranyból, erdőmélyből, és kavarják, kavarják. De semmi piszkosfred.
Persze piszok mindig van, emlékszem egy 2005-ös képre: a csuklyás gyerek előkapta azt a közepesen szar kést a kékmetrón, és aszondta, hogy ne nézzél, szépfiú, a combodba rakom, aztán rúgok rajtad egyet, úgy szedem ki. Tudtam, hogy a büszkeség miatt van, mert mikor olyan ismerkedősen belehajolt a táskámba, akkor leraktam azt a gusztustalanul mugli verskötetet, s belenéztem az arca helyébe. Ebből lett a baj, mert az nem baj, hogy mindenki félrenézett, én is félrenéztem volna, a baj inkább az volt, hogy a csuklyással volt egy kopasz is, persze lehet, hogy a csuklyás is kopasz volt.
Szóval kurvára nem ment, hogy értelmeset mondjak, csak a vér ízét éreztem a számban, nevetséges, nem zártam ki, hogy egy tízdekás ütéssel eltöröm a gégeporcát, s mászok a sittre, de azt sem, hogy ő töri el az enyémet, s akkor nagyon mindegy, hova megy. De leszállt, rám nézett még, gyűlölt, irigyeltem ezért. Biztos nagynak nézett, mert ez van, hiába a kigombolt, kopó ing, meg a turkálós zakó, itt minden hónapban valaminek néznek.
A minap is a pénztáros kislány a Tescóban: „Azt hittem, maga angol”, és csilingelt a nevetése. Pedig ír vagyok, s ha leangoloznak, harapok. Állítólag egyedül az íreken nem fog a pszichoanalízis.
De az idő rajtuk is fog. A nosztalgia az ő hajukat is átfehéríti: 2009, késő délután, finoman pörköl a szeptemberi nap. Köpésre az Andrássy, tejútnyira Európa. Kikerülök egy hordát, bár felvennék a testi kontaktust, én vagyok az ügyesebb. Egy dupla kávét szeretnék, mondom aztán egy legalja kisboltban. Ezt hogy érted, kérdezi a hervadó eladónő, s én egy pillanatra azt hiszem, szerepet cseréltünk.
Aztán egy halmozottan hátrányos helyzetű tüzet akar, ő ma a harmadik, elvenné, ha volna nálam bronzérem, ebből persze cigi is lesz, egyszerű tarha, adok, mi a faszt csinálnék, ez nem Buda, Pesten vámot kell fizetni. Jön valaki, mondja, mi kell, te adsz, az időd többi részét meg arra fordítod, hogy 1. melózz, mint egy marionett, 2. elnézést kérj, mert itt mindenki olyan kurva érzékeny, hogy bármelyik pillanatban előkaphat egy láncfűrészt.
Persze nem kérek elnézést, Géza nagyapától sem kértek a csehszlovák baráti elvtársak, mikor átküldték a Dunán, s Pál nagyapától sem az ávósok, miután a pinceszobában párszor vesén rúgták.
Szeretnék olyan lenni, mint kicsike L., aki modelliskolába jár és sokat olvas, merengek, miközben valaki kinyitja a taxi ajtaját, és a hangomon azt kérdezi: Ugye, hiénának tetszik lenni?
Pollágh Péter
