Hogyan lehet minél kevesebb eszközzel minél többet elmondani?

A Vendvidéken alakítottad ki az életedet, pályádat. Mesélnél azokról az időkről, ami az ideköltözésed előtt volt, és arról, hogy mi hozott ide?

Nekem nagy szerencsém volt a pályakezdéssel. Az egyetemen nagy hatással volt rám Török Feri, aki a tanárom volt. A diploma után a KÖZTI-be hívtak, ahova el is mentem a Somogyi Soma Katival, és rögtön az első napon egy nagyon nem szimpatikus beszélgetésnek voltunk részesei az első kerületi főépítésszel. A beszélgetés után bementem a munkaügyi osztályra, és mondtam, hogy adják vissza a munkakönyvemet, mert én ide többet nem jövök. Ezt elmondtam Török Ferinek, aki akkor azt mondta, próbáljam meg az ÁÉTI-t. Akkor ott Rimanóczy Jenő volt a műszaki igazgató. Ő hallatlan jó és hallatlan kulturált ember volt, nagyon jó érzékkel választotta ki a munkatársait. Például Varga Leventét és Tomay Tamást műteremvezetőnek, rajtuk kívül fiatalokat is hívott, mint a Cságolyt, Turányit, Sugárt és minket. Én az egyes iroda egyes műterembe, azaz a I/1-be kerültem, ahol, Varga Levente volt a műteremvezető. Abban az időben, a 80-as évek közepén kezdtek szétesni a nagy tervezőirodák. A szétesés azt jelentette, hogy egyre kevesebb állami megbízás volt, mindenki maszek munkákat is csinált mellette, akkor alakultak ilyen vállalati gazdasági munkaközösségek. Volt egy tervezőintézet, ilyen volt az ÁÉTI is, és az intézeten belül meg voltak kvázi önálló gazdasági társaságok. Ez eléggé kuplerájos időszak volt. Mindig furcsának találtam, hogy ugyanannak a munkának egy része a tervezőintézeti munkaként készült, a másik része meg GMK munkaként. Tomay ötlete az volt, hogy ezeket a furcsa egymásmellettiségeket sokkal tisztábban le lehet rendezni, ha otthagyjuk a tervintézetet, és csinálunk egy külön irodát, amit aztán a Tamás megcsinált. Megalakult a műterem I/1 GMK, ezt a nevet örökítette át Tamás az ÁÉTI-ből. Majdnem 6 évig dolgoztam vele 1986-tól. Az már önálló lét volt, és nagyon felszabadító, hogy saját uraink vagyunk. Nagyszerű csapat volt, és Tamásnak a gondolkodása, személye nagyon erősen hatott rám, az biztos.

Hogyan kerültél ide, az Őrségbe?

Valamikor a nyolcvanas évek közepén elkezdtünk idejárni nyaralni. Ahogy az nyaralóknál elég gyakran előfordul, elkezdenek eljárni, aztán sokszor odajárnak, és a végén megszeretik. Akkor átgondoltuk az egészet, és úgy volt, hogy költözzünk ide. Én nagyon beleszerettem ebbe a vidékbe, és ennek a vidéknek az építészetébe.

És az milyen?

Az nagyon elemi. Amiben ez a táj sajátos, az tulajdonképpen egyfajta megmaradt állapot, hogy sokáig nem változtak itt a dolgok. Ennek nem az volt az oka, hogy az itt élők azt gondolták, ez óriási érték, hogy ennek a lényege nem kell, hogy változzon, hanem mert nem tudott változni az elszigeteltség, a zártság miatt. Engem ez a szépség fogott meg, ez a nem változó szépség.

Engem régóta az elemi építészet izgatott, a reduktív építészet. Hogyan lehet minél kevesebb eszközzel minél többet elmondani. Ez a találkozás pont ezzel csengett össze.

Az első időszak eltelt az otthonteremtéssel, aztán utána egy-két év azzal, hogy rájöttem, itt tervező építészként nem lehet lenni. Mikor erre rájöttem, elkezdtem házakat építeni. Az, hogy az ember nem csak tervez, mérhetetlen szabadságot ad. Engem is meglepett, hogy az építés, tehát ami nagyon kézzelfogható dolgok összessége, mennyire élvezetes. Meg arra jöttem rá, hogy az építés olyan szakasza egy ház létrejöttének, ami rengeteg lehetőséget ad különböző akciókra, tehát az építés során nagyon sok mindent el lehet még dönteni. Nagyon sok mindent lehet még formálni. Az elemi építészetnek egy lényeges és elválaszthatatlan sajátossága az, hogy az építéssel jön létre, tehát a terv mint absztrakció, az elemi építészet több száz éves folyamatában nincs jelen. Ami jelen van, az az anyagról való tudás, az építésről való tudás, és ennek a folytonossága, ennek a nemzedékről nemzedékre való továbbadása.

Volt benned félelem, hogy kiírod magad a pezsgésből? Életforma szempontjából: a pesti munkahely, az egyetem - ezek a helyszínek fennmaradtak?

Abszolút semmi ilyen félelem nem volt bennem, ez teljes váltás volt. Persze itt a mai napig gyüttmentnek tartanak. Nem éreztem ezt egy ilyen romantikus kalandnak, abszolút nem gondoltam menekülésnek, nekem semmi bajom nem volt Budapesttel, nagyon szerettem ott élni. Biztos voltam benne a 90-es években, hogy a világ úgy változik, hogy az ember mindegy, hogy hol él, ezek az informális kapcsolatok működhetnek távolról is. Ez valami mélyebb dolog, ami szerintem az otthonosság kérdése inkább. Bennem semmiféle kétség nem volt, amikor ideköltöztem, hogy itt hihetetlen hiány és űr tátong az építészetben, és ha én ide lejövök, akkor ebből az űrből valamennyit be fogok tudni tölteni. Ez naiv elképzelés volt, kiderült, hogy nem így van. Tehát nincs semmiféle űr. A helyiek szerintem egészen mást gondolnak az építészetről, mint én. Itt vidéken az építész mint szakma nem sokban különbözik a kőművesétől. Nagyon kevéssé gondolják, hogy az építészetnek van kulturális aspektusa, ami a társadalomban megjelenik. Az építészet mint kulturális jelenség, csak nagyon parciálisan van meg. Nagyon kevés olyan megbízóm van a mai napig, akik helybeliek. Kevesen gondolkoznak az építészetről mint egészről, mint bizonyos elemeknek az összességéről. Az építészeti elemeknek az összessége, amik formák elsősorban, és vannak olyanok, akik ezeknek a formáknak a megvédésében gondolják az építészetnek a védelmét. Szerintem minden egészséges közösség túllép ezeken az összefüggéseken, mert minden egészséges közösségnek megvan az a saját korába ágyazottsága, és nincs azzal problémája, hogy most mit csináljon. Nem egészséges közösségeknek van egy ilyen mankó kényszere, hogy muszáj valamit a hónuk alá kapjanak, hogy el ne essenek. Ilyenkor van az, hogy bizonyos formákat fetisizálnak, és azokhoz a fétisekhez ragaszkodnak. Még akkor is, hogyha azok a formák teljesen világos összefüggésben vannak olyan életformákkal, amiken már régen túllépett mindenki. És mégis ragaszkodik a meghaladott életformák formáihoz valamilyen oknál fogva.

Az épületeiden megjelennek olyan megoldások, amik miatt veled kapcsolatban is felmerülhet ez a bírálat. Gondolok itt a látható dolgokra mint a természetes anyagok, formák, a kézművesség előtérbe helyezése.

Nincs önmagában lévő értéke a kézművességnek, és a természetes anyagok használatának sem. Azoknak a kultúráknak, ahol az emberek szerves kapcsolatban voltak a környezetükkel, a tárgyaikba ugyanúgy belesűrűsödik valamiféle fétisizmus. És egészen odáig, hogy néha már az anyagokba is belesűrűsödik ez a fajta fétisizmus, és akkor az emberek elkezdenek vadul bontott téglát használni, pecsétes téglát, meg bontott építőanyagot, meg bontott fát, meg bontott ajtót, meg nem tudom micsodát, mert hogy tulajdonképpen ettől remélnek valamiféle megváltást. A világ mindig is valamiféle ökonomikusságra törekszik. Szerintem ez egy természeti törvény. Ez olyan, mint a gravitáció. Az ökonomikusság pedig azt jelenti, hogy azzal a nagyon összetett környezettel, ami részben persze természeti környezet, vagy ilyen fizikai környezet, részben gazdasági környezet, részben kulturális, társadalmi, jogi, meg az öregisten tudja mi minden, hogy ezzel a környezettel próbálnak a lehető leginkább valamiféle összhangba kerülni, nyilván a minimális energia felhasználásnak az elvén. El lehet borzadni azon, hogy az emberek miért úgy építenek, ahogy építenek. Miért építenek be műanyag ablakot, miért építenek be ilyen meg olyan dolgokat. Tulajdonképpen azért, mert rendkívül ökonomikusan viselkednek, még akkor is, ha ez az ökonómia nem egészséges ökonómia. Tíz évvel ezelőtt, amikor bontott téglából építettem házat, akkor a szomszéd faluban vettem meg 5 forintért darabját, vagy éppen mi magunk bontottunk le valamit, aminek a téglájából építettünk máshova egy házat. Akkor az volt gazdaságos. Most nem fogom 80 forintért megvenni a bontott téglát, amikor az új téglát megkapom 30-ért. És keletkezik olyan konfliktushelyzet, hogy jön valaki, aki olyat akar, amit korábban minden további nélkül megcsináltam volna, most viszont úgy érzem, hogy egy hülyeség. És akkor le kell beszélnem arról, hogy bontott téglát építsünk.
Tehát ez a kézműves módon való házépítés ez nem ökonomikus, ez mint egyfajta különös hobbi vagy bogarasság működhet, és továbbvihető, de valójában nem ökonomikus. Most azért mondom ezt, mert egy-egy darabot létre lehet hozni így, de ez nem tud minta lenni. Ami a vidék építészetében szerintem alaptulajdonság, és ezt nevezhetjük parasztépítészetnek, vagy faluépítészetnek, népi építészetnek - de tulajdonképpen nevezzük csak egyszerűen a vidék vagy a köz építészetének-, hogy mindig mintakövető. Tehát mintákat követ nemcsak formákban, hanem tulajdonképpen a létrehozás formájában is. Hogyha el lehet jutni valahova, az az, hogy az ember létre tudja hozni az ökonomikus mintát. Tehát azt, ami követhető. És én azt gondolom, hogy amiben itt igazából teendő van még, hogy ebben hova lehet eljutni.

Az anyaghasználatod változott, mégis formai azonosság van akkori és a mostani munkáid között.

Formailag ami közös nyelv, az legfeljebb annyi, hogy nyilván mindenki, aki valamivel babrál, meg valamivel bíbelődik, annak megvannak azok a kialakult mozdulatai, amikkel azt csinálja. És megvannak azok az eszközök, amikhez nyúl. Még akkor is megvan, ha esetleg maga a környezet nem teljesen ugyanolyan. És mégis van valami rokonság, vagy van valami személyesség, vagy van valamilyen milyenség abban, ahogy nyúl a dolgokhoz. Tehát az szerintem minden alkotó emberre érvényes lehet, hogy ahogy csinálja a dolgait, abban van egy folytonosság. Ezt úgy szokás mondani, hogy az építész az mindig egy házat tervez, ahogy szerintem az író is mindig egy szöveget ír. És ez biztosan egészen addig tart, amíg van benne bíbelődnivaló, vagy olyan kérdés, amivel még érdemes foglalkozni. Luis Barragán az egyik ilyen meghatározó építész élményem. Barragán ötször, hatszor megépítette ugyanazt, látszólag ugyanazt. Volt amikor egyszerűen simán tükörképbe, mert éppen olyan helyzetben volt. Viszont valami mindig történt abban a házban, valami, ami az előzőekhez képest újdonság. Építeni egy lakóházat egy ilyen tájban, gyakorlatilag ugyanolyan családnak, ugyanolyan gondolkodású embereknek, ugyanolyan életformára, újból és újból, ez nem egy puszta másolás, hanem ez mindig újrarajzolása egy problémakörnek.

Tekinthető-e organikusnak az építészeted?

A kultúra szervességében, az organikusságában, olyan értelemben hiszek, hogy azoknak a dolognak kell megformálódniuk egy adott műfajban, mondjuk az építészetben, amik az abban zajló erők, abban húzódó viszonyokból következnek. Ha az tud megformálódni, az organikus. Az organikus építészetet, mint egy az organikus formák világában folyó, vagy zajló építészetet nem tartom érdekesnek. Általános értelemben, mint személyes teljesítmények úgy persze érdekesek lehetnek. Gaudi soha nem volt példaképem, inkább nagyon erős egyedi jelenségnek gondolom. Makoveczet ugyanígy és a Makovecz-iskolában felnőtt építészek egy részét is hasonlóképen gondolom, de egyáltalán nem hiszem azt, hogy ennek a forma okán lenne közvetlen viszonya az igazi organikussággal. 15 vagy 16 éves voltam, amikor elolvastam F.L.Wright-nak a Testamentum című kis könyvét, és mai napig azt gondolom érvényesnek az organikusságról, amit Wright 100 évvel ezelőtt vagy 80 évvel ezelőtt megfogalmazott.

A helynek rendkívül erős szerepe van, és ennek ellenére nem mondom azt, hogy az építészet mint egy absztrakt jelenség, nem tud olyan általános érvényű lenni, hogy adott esetben helytől függetlenül is érvényes tartalmakat hordozzon. 

Változott-e a vidék, mióta itt élsz? Változtál te magad is vagy hozzátettél valamit szerinted a helyben talált dolgokhoz? És változtak-e az érzéseid?

Hogy múlik-e a szerelem? Ez egy jó kérdés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ugyanazt érzem, mint először, de nem azt jelenti, hogy kiszerettem volna belőle. Emlékszem, amikor a 80-as években jártam le és aztán elkezdtem építeni ezt a házat, akkor még volt egy Trabantom, és amikor már a Somló-hegynél tartottam a 8-as úton, akkor már éreztem a gyomromban azt, hogy na most közeledek, közeledek. De mostanában, amikor jövök haza, akkor úgy érzem, hogy hazajövök. Tehát ez ilyen értelemben megvan, csak hát ez nem az az ártatlan rácsodálkozás, hanem ez inkább a hazatérés érzése. Én úgy szeretem ezzel együtt ezt a helyet, hogy évről évre írom a veszteséglistáját.

Azért nehéz dolog ez, mert amiben én nem érzékelek olyan óriási nagy változást, az az, hogy az építészet képe ma elég általánosan a formáknak az összessége, vagy formákban, vagy képekben jelentkezik, holott az építészet alaptulajdonsága más. Tehát szerintem az építészet nem szemen vagy a tudaton keresztül hat, hanem bőrön keresztül. Mindenkinek van olyan élménye, hogy vannak emlékei helyekhez, házakhoz, lakásokhoz, szobákhoz, sarkokhoz, ehhez, ahhoz, amahhoz, akár a gyerekkorából, akár nem tudom honnan. Ezek az emlékek szerintem azok, amik igazából hordozzák az építészetnek a lényegét: ez pedig csak a lakással, a benne való élettel közvetíthető. Formákkal csak nagyon részlegesen, nagyon kis részben jeleníthető meg.

Hogy mit is teszek én hozzá? Most úgy gondolom, hogy amit én csinálok, az egyfajta reflexió erre, ami itt van, de tulajdonképpen még ennél is bonyolultabb a dolog, mert igazából nem is arra reflexió, ami itt van, hanem arra reflexió, amit én látok abban. Ez tehát egyfajta reflektív építészet, vagy egyfajta reflektív magatartás. Egy-egy ilyen tájban az építészet nem objektum központú, hanem helyközpontú, ez egy nagyon nagy különbség szerintem ahhoz képest, ahogy az ember mondjuk egy kertvárosban viselkedik, ahol nincs igazán hely. Tehát a hely, mint egy ilyen kulturális szubsztancia, az nem létezik, itt viszont igen, sokkal erősebben létezik, mint maga az objektum. 

Egyedül dolgozol, vagy van egy csapatod?

Hát ez egy nagyon kis csapat… Amikor házakat csináltam, akkor egy-két év után úgy alakult, hogy nem a helyi iparosokkal dolgoztam, hanem zömében segédmunkássokkal, fiatal gyerekekkel. Most már nem annyira fiatalok ők sem. Ez egy nagyon jó felállás volt: én tudtam, hogy mit kell csinálni, ők meg tudták, hogy hogyan kell megcsinálni, még nem voltak beidegződött hülyeségeik. Egy ház építésénél napról napra vannak döntések, mert az anyag visszabeszél. Annyi apró konkrét dolog van - mittudomén egy rohadt nehéz gerenda, azt hogyan emeled fel négy métere magasba, daru nélkül- és ezek nagyon valóságos dolgok, amiket sehol sem tanítanak. Csak annyit vártam el tőlük, hogy úgy álljanak hozzá, mintha maguknak csinálnák a házat. Ezt azért említem, mert tulajdonképpen igazából az én irodám is hasonlóképp működik. Vagy működött egészen a közelmúltig.

De kíváncsi volam, kíváncsi vagyok, hogy irodában meddig lehet eljutni. Ezt nem lehet előre kispekulálni, hogy vidéken hogyan lehet irodát fenntartani. Vannak összehasonlításaim, hogy Budapesten hogyan lehet, mindenhol nehéz persze, de vidéken irodát fenntartani, úgy hogy az ne pusztán gazdasági vállalkozás, hanem egyfajta építészeti szellemi műhely is legyen, az sokkalta nehezebb.

Ezek szerint érzel még tartalékot, lehetőséget a vidékben. Arra lennénk még kíváncsiak, hogy szerinted hogy ítél meg az a szakma, amit valójában hátrahagytál, mikor leköltöztél ide, Orfaluba? Valóságos teljesítményként, érdekességként?

10 évig nem volt semmi kapcsolatom egy-két baráti kapcsolaton kívül. Megcsináltam egy-két házat, de semmi jelentőséget nem tulajdonítottam az egésznek, élveztem csinálni. Engem is baromira meglepett, hogy ez másoknak érdekes meg fontos. Pontosan tudom, és akkor is tudtam, hogy ez egy viszonylagos érdekesség – de nem érdekesebb, mint amilyen. Bizonyos szempontból túl van értékelve a dolog, és azért van túlértékelve a fontossága, mert nem tipikus helyzet. A nem tipikus helyzet viszont mint helyzet nagyon érdekes, és mint helyzet nagyon sok lehetőséget hordoz magában. A magam szempontjából úgy látom, hogy ennek az általam érzékelhető és belátható útnak baromira az elején vagyok. Tehát valahol, mittudom én, ha el kéne menni Kétvölgyig, ami innen 8 kilométer, akkor még valahol csak itt vagyok fenn a keresztnél két kilométernyire. Számomra nagyon izgalmas kifutásai lehetnek ennek. Az, hogy meddig tudok én ebben eljutni, az teljesen bizonytalan, de ennek például egy nagyon hatékony időszaka volt, hogy semmi mással nem foglalkoztam, csak házakat építettem. Megterveztem, megépítettem. Egy sokkal kevésbé hatékony időszak ebből a szempontból a tanítás időszaka. De ez mégsem egészen igaz, mert másképp hatékony: akikkel kapcsolatba kerültem ott az iskolában, vagy az egyetemeken, azoknak ez a szemlélet valamilyen módon beépül az élményanyagába, vagy abba a dologba, ami majd az ő dolguk, vagy a saját pályájukat inspirálja. Nem biztos, hogy elmennek falura építkezni, építésznek, hanem lehet, hogy valahogy egészen másképp, sokkal közvetettebb módon hasznosítják. És született egy-két olyan stúdium, munkaterv ez alatt az időszak alatt, amik gyönyörűek, amik ilyen szempontból megint csak eredmények és visszaigazolások. Ennek a része az is, hogy irodát csináltam Szombathelyen, és az iroda mellet építkeztünk.

Ahogy a személyes életemben is, úgy a szakmámban is voltak váltások: a leköltözés, az új kapcsolat. Vannak nagyon okosan meg tudatosan élt életek, amiket jó is látni. És vannak olyan életek, amik másmilyenek. Én azt érzem, még nagyon az elején vagyok egy útnak, tehát nem tudom pontosan megmondani, hogy hova vezet. Egy-két lépésre látok előre.

Benedek Anna, Árvai András

 Az interjú a Prae.hu-n jelent meg