Káin

Ez tehát a megbocsátás, gondoltam, kissé áporodott testszag, meg egy nő, akinek megszerettem a férjét. Nyugodj meg, nem beszéltem rólad, mondhatta Martin, és igaza volt, a családja az övé volt, nem keverte össze a hazugságait. Muterkáról beszélt inkább sokat, aztán néha arról, hogy Szofka és Muterka mennyire nem bírnak meglenni egy térben. Gondolom, rendben van, két erős nő, ha egy férfit szeret, a hétköznapok szintjén megbocsáthatatlan.

A hajtövek mentén kivillanó világos hajat most közelről láttam. Elképzeltem Martin lobogó képeit, a haj fehérnek tűnik fekete-fehérben. Tiszta nő lehet Szofka is, tiszta férfi nem tűr maga mellett koszos asszonyokat. Miután szólt, Lassan indulok, elővettem a deszkát, és vasalni kezdtem, de a vasaló sosem forrósodott fel eléggé, az ing nyirkos volt és gyűrött, miközben a lábamon csiganyomban csorgott ki belőlem. Férfiember ingét csak a hitvese tudja kivasalni, mára megtanultam, és azt is, a döntésen múlik minden.

Álmomban úgy döntök, most már hátradőlhetek, nem lesz semmi baj. A falak magasak, én építettem, mintha plafon is lenne. Mint a skóciai erdőben a barátnőm, órák óta csak keringek a térben. Vizem fél liter, étel semmi, csak annyi biztos belőlem, gyalogolok. Az emberben mindig marad valami menedék, aki tudja emelni a lábait, úgy rakja, mintha levegőt venne, nem rémül meg a fától, hogy sokadjára látja. Nem rémül meg, legfeljebb megtanul hangosan imádkozni, megtanulja az isten nevét, a néma nyelveket. És akkor jön a fa, akár fal is lehetne, magas, én építettem. Megyek. Az alagútra tisztán emlékszem, jártam már erre, nem voltam egyedül. Most csak a lépések és a csönd, a tompa csönd, se vége, se hossza, csak bizalom van, hogy meg tudom csinálni. Át az erdőn, az alagút lassan a házakig visz el, lakott helyekig. Vannak történetek, terek, amelyek végesek, de muszáj belakni őket. Dide egy ilyen tér, egy ilyen hely. Középen megszűnök lenni, én leszek az alagút is, amiben menetel egy ember. Nincs érzés, most nem számít a test, a másiké, a megtanulható, belakható terek átértékelődnek. Látom a vállait, ritkás göndör szőr görög rajta, képtelenség. A csirkeszárny fő a lábasban, másnap majd lángost süt, együtt nézzük, ahogy kel az élesztő. Vizespohárban, konyhapulton. Éjjel átszól, nem fázom-e, kapok zoknit, a matrac mellett almák egy kosárban, mellényúlt. Reggel bújok be mellé, mondom, Hideg van, átölel. Érzem, szőrös a válla, és az almára gondolok, abban is volt valami kerekded. Vannak történetek, amiket végig kell vinni, át az erdőn, alagúton át, hogy legyőzhessem magam, és magamban őt meg a testét. Kiszól, Megszomjaztam, elnyúlok, a matrac kemény, a fejemnél durva pléd, amivel betakarja a fejét, ne fagyjon meg, hiszen éjjel nem fűt. A kandalló messze, és messze vannak a vágódeszkán roppantott diók is, csonthéjas vagy, Dide, feltörhetetlen. Kinevet, okosabb nálam. Most még. Aztán ő lépked a sötét kertben, a sündisznók alszanak, csiga se törik a lábai alatt, mezítláb van, téboly, amilyen könnyeden bújt ki a cipőből, zokniból, Gyere. A kertben éjfél van, a parázson hosszan sül a hús, ő vezet, eszünk. Az ágyon elterül, nézem, mit számít, hány férfi nyújtózott végig ott. Rám hajol, a csók a régi íz, egyre kevésbé vagyok naiv. Ebből is egy szép történet lesz, délben ébredünk, hosszan énekel, skálázik, megkíván újra. Ott marad estig. A kádban füvet teker, a konyhából zene szól, többször újra kell ereszteni, mert kihűlt. A kezem a mosógépen, a fenekem a farkán. Nincs közelség, csak távolság van, döntés, hogy ezen az erdőn én most átmegyek, te bárhol is járj. Messze van, a csillagok sokkal közelebb, persze minek kérnék számon bármit. Amit kapok, szabaddá tesz, tudom, nem hív majd, és én sem fogom. Mint évek múltán visszaküldött gyűrű, hogy tudd, János, bennem vége most van. És János hátradől, nincs érzés, most nem számít a test, a másiké, a megtanulható, belakható terek átértékelődnek. Amerika messze van, és olyan mindegy is, merről fúj a szél, ha az arcomba vág. Álmomban úgy döntök, most már hátradőlhetek, nem lesz semmi baj. A falak magasak, én építettem, mintha plafon is lenne.

Egy férfi megáll, dudál, talán be kéne szállni. Megáll, a nyakamban érzem, ahogy szuszog, pedig csak a levegőt veszi, és nem idegen. Megfogja a vállam, és azt mondja, menjek. Kivezet, az erdő gyérül, a falak leomlanak, a plafont tényleg csak képzeltem. A férfi fekete, a sziklapart meredek, Ide jöttünk, mondja. Leguggol, a hasadék elég mély mindkettőnknek. De arra kér, karoljam át, bízzam rá magam. Szofka pár nappal később von magához, hogy megbocsáthasson, ugyanaz a mozdulat. A lábaim elrugaszkodnak, lengenek. A fekete férfi tart, miközben hátradőlök, nincs semmi baj.

Csobánka Zsuzsa

Részlet a JAK-füzetek sorozatban megjelenés előtt álló Belém az ujját c. kötetből.