Berta Ádám
Berta Ádám novellái 2008 óta jelennek meg irodalmi folyóiratokban. Kötete előkészületben a Kalligram kiadónál.

Két amcsi tali

A Széna téri bevásárlóközpont kettős épületét összekötő üveghídon pillantottam meg Pereszlényi Márkot. Az egyik oldalsó padon ült.

A hídon több család bandukolt, őket sietős léptekkel kerülgették az elegáns ruhájú fiatalok, és csapatokba verődött, hangos tinédzserek keveredtek a zsongó, csoszogó délutáni tömegbe. Ez tavaly volt, nem sokkal húsvét után, az óriási üvegfelületeket még mindig szalaggal átkötött matricatojásokon trónoló matricanyulak díszítették. Az ünnep szelleme, úgy tűnt, a mértani pontossággal felragasztott színes figurák hajszálra egyenlő távközeiben lebeg a kavargó, hétköznapi emberáradat fölött, mint valami örök mérce. A kettes épületből vágtam át az egyesbe, gyakran járok erre, most egy újdonsült ismerőssel akartam együtt ebédelni a kék-fehér görög étteremnek álcázott apró menzán. Úgy volt, hogy négy órakor találkozunk, mert ebédidőben nem tudtam elszabadulni az irodából, viszont örültem, hogy rövidre zárhatom a munkanapot. Azt hiszem, szerda volt, de ebben az időszakban a hét minden napján egyforma nyüzsgés tölti be a pláza folyosóit, tereit és mozgólépcsőit. Szatyrokkal, retikülökkel, gyerekek kezét fogva, órájukat nézve, mobiltelefont nyomogatva hömpölygött a tömeg a kirakatok és boltbejáratok előtt, a sietősek szembejövőket kerülgetve hasítottak szabálytalan útvonalakat a lassabban mendegélők folyton összezáruló és újra szétváló menetoszlopaiba. Akik csak ácsorogtak, vagy Márkhoz hasonlóan a padokon ültek, szatyraikat rendezgették, listákat böngésztek, kortyoltak egyet fél literes üdítőspalackjukból. A megbeszélt találkozóra érkezők szeme örömmel csillant fel, ahogy meglátták ismerőseiket, kezet szorítottak, puszit adtak egymásnak, baráti vagy szenvedélyes öleléssel köszöntötték a rájuk várót. Márk kifejezéstelen arccal bámészkodott, az áthaladók hullámai között csapongó tekintettel, önkéntelenül szemelt ki egy-egy kiegészítőt, frizurát és alakot, de semmin sem időzött hosszabban. Magas, aránylag jóvágású, izmos fazon ez a Márk, aki a világ dolgaira hűvösen pillant le. Aktuális burkolata állógalléros szvetter, a mellrészén pecsétszerű, obskurus madarat formázó jellel, láthatólag nem olcsó darab. Pont illett rá, színben is ment a nadrágjához, cipőjéhez, meg a lábánál levő gumírozott aljú, lapos hátizsákhoz. Órájára nézett, és ahogy felállt, majd egy fejjel kilógott a tömegből: százkilencven centi is megvan. iPoddal a fülében figyelte az egyes épület felől áthaladókat, nem nyújtogatta a nyakát, jobb kezét zsebre dugta. Igazán passzolt a háttérhez – a modern épület króm- és üvegelemei, a pad, a húsvéti dekoráció vidám színeinek kontrasztja Márk trendi, pasztellszínű ruháival: mindez tökéletes anyag lett volna egy visszafogott divatfotóhoz. Még a haja is pont megfelelően volt belőve, csak a többi járókelőt kellett volna megkérni, hogy húzódjanak félre egy pillanatra. 

 

 

Tavalyelőtt ősszel gyakorlatilag végig Márk barátnőjével, Olgival kavartam. Utólag már az egész időszak irreálisnak tűnik, talán mintha mindannyian balettoztunk volna (a mit sem sejtő, távollevő Márk is), mint a profi táncosok, akik egészen másképp gondolnak a testükre (a sajátjukra és a partnerére is), mint valami munkaeszközre – minél tüzetesebben ismerik, annál kevésbé törődnek vele, hogy hova tűnt a hozzá tartozó intimitás. Irreálisnak, talán mert Pozsonyban történt, ahol sem előtte, sem utána nem jártam, és ahol különös módon szeptember közepétől november végéig megállás nélkül esett az eső. Megszakítatlan szürke felhőpaplan borult a trolisivítás-szabdalta domb fölé, amelynek oldalában a szállásunk volt. Szürke-barna, későszocialista komplexum, ebédlővel, mosodával és recepcióval, hotelnak kevés, kollégiumnak egy árnyalatnyit sok. Jól kiegészítettük ott egymást Olgival, tanfolyam után, esti tévézés közben, a cukrászdából kartontálcán hazamentett sütiadag fölött, tüzes mozdulatokban, kézreálló felületekben, elszigetelt kis élményekben osztozva, amelyek soha nem tűntek többnek önmaguknál. Mikor letelt a képzés ideje, Budapestre visszaérve föl sem merült, hogy folytassuk. Néha hihetetlen erő van azokban a tényállásokban, amelyeket nem színez sajnálat, de az Olga és köztem szövődött kényelmes, élvezetes kompatibilitással nem ez volt a helyzet: bennünket utólag sem erő, sem gondolat, sem melankólia, sem viszolygás nem kapcsolt pozsonyi együttlétünkhöz, amely a hazaérkezéssel evidens módon szakadt meg. Ő is, én is magától értetődő célszerűséggel intéztük tovább napi ügyeinket; a helyzet megszűntével egyetlen kósza gondolat sem mutatott többé a közelmúlt felé, abba a városba, amely közelsége ellenére mégis másik országban feküdt, pedig talán már vastag szürke paplannal sem volt letakarva. Lehet, hogy az érdeklődés utolsó maradványa is nyomtalanul szívódott volna fel belőlünk, ha Márk nem bukkan rá valami sajtpapírra, amiben ő csalásunk kétségbevonhatatlan bizonyítékát látta, a szagok, nedvek, na meg az egyszerre kéj- és álomittas tagok léha, buja és végtelenül perverz összefonódását, amely lelki szemei előtt rögtön a következő pillanatban megjelent. Tavalyelőtt, Miklós-napon a budapesti Operaház előtt már egyáltalán nem volt balett-táncosszerű, miközben üvöltve vonta felelősségre Olgát, nekem pedig behúzott egy nagyot. Ez hosszabb távon már csak azért tűnt kellemetlennek, mert a piros adidas napszemüveget, amit ez a hirtelen mozdulat ripityára tört a fejemen, három éve elhunyt édesanyámtól kaptam. Együtt választottuk ki, ez volt az utolsó ajándék, amit kaptam tőle, ezért mindig rá emlékeztetett. Olgával ellentétben, aki talán egyetlen közös vonásban sem osztozott anyával. Vele kapcsolatban, mikor ezután – először s máig utoljára – viszontláttam, már nem is értettem, hogy mi fűzött bennünket egymáshoz. A Toldi moziban botlottunk egymásba, alig pár nappal azelőtt, hogy megláttam Márkot a bevásárlóközpont üveghídján. Olga valami Almodóvarra hajazó friss spanyol film miatt ment oda, én pedig egyszerűen csak lézengtem, hosszú kávé mellett próbáltam erőt gyűjteni egy feszengősnek ígérkező repivacsora előtt. Félórát beszélgettünk, és mondhatom, nem volt valami üdítő folyton tetten érnem magamat, amint izgató mellei hajlatáról idegesítő modorosságaira terelődik a figyelmem, amint hiába jutott eszembe, milyen volt az illata, milyen volt hátulról mélyen beléhatolni, megérezni lüktető méhszáját a makkom körül, mert bosszantott minden téma, amit felvetett, idegesített, mennyire nyilvánvaló, hogy engem milyennek lát, bosszantott a totális felületesség, amivel az őt nem érdeklő dolgokat elintézte.   

 

 

Ennek ellenére, amikor megpillantottam az üveghídon várakozó Márkot – bár nyugodtan továbbmehettem volna köszönés nélkül, talán észre sem vesz –, átfutott rajtam, milyen érdekes, hogy épp itt látom, annak ellenére, hogy, amennyire tudom, a város másik végén él, és Hatvanban dolgozik. Rájöttem, szívesen váltanék vele pár szót, mint egyik emberi lény a másikkal. Hátha már nem is az lennék, akivel a barátnője végig csalta, amíg Pozsonyban volt, nem is az Opera előtt szerzett monokli miatt sértődött, mogorva ellenlábas. Egyszerűen összefutnánk, mint két igyekvő, életerős ember, plázázók, akik egy időben terelt az élet a bevásárlóközpont két épülete között áramló tömegbe. Nem volt semmi különösebb mondandóm, amit meg akartam volna osztani vele, kérdezni sem akartam tőle semmit; nem voltam kíváncsi arra, amit elmondhat nekem. Nem akartam, hogy találkozásunk bármilyen következménnyel járjon, csak simán megörültem a világ sokszínűségének, amely ma délután épp őt vetette elém a forgalmas üveghídra. Arra gondoltam, mennyivel gazdagabb így a valóság, mintha egy ismeretlen fiú várna ott a padon Márk helyett. Akkor semmi olyan eleme nem volna ennek a helyzetnek, ami miatt később visszaemlékeznék rá (egyelőre legalábbis nem tudnék semmi efféléről). Így viszont ez az együttállás – Márk és én az üveghídon – egyedülálló módon határozzák meg a mostani pillanatot. Nem akartam provokálni őt, se kellemetlenkedni, valami mégis azt súgta: akkor járok el az univerzum szerkezetéhez hűen, ha odalépek hozzá. Így is tettem.

 

 

Márkról a monokli begyűjtése óta csak annyit tudtam, amit Olgi a Toldiban elmesélt: fáradhatatlanul ingázik Hatvan és újpesti otthonuk között, majdnem minden hétvégén a lány apjával pecázik, ultizik vagy sörözik, és állítólag három leánygyermeket szeretne Olgitól. Nincsen ezzel semmi baj, csak az én görbe utakon járó, mindenütt visszásságokat kutató stílusom az oka, ha úgy fogalmazok: Márk törekvése és viselkedése már-már gyanúsan példamutató. Több mint normális, visszhangzott bennem a megjegyzés, amellyel Olga beszámolóját nyugtáztam a mozi kávézójában, most, ahogy a magas, divatos frizurájú srác közelébe értem.   

– Ugye? – Olga körkörösen lötykölte a sört poharában. – Durva, hogy pár hónapig mennyire klappolt minden. Mármint veled Pozsonyban.

Nem tudtam eldönteni, hogy mosolyog vagy viszket az orra.

– Ezt most miért mondod? – ráncoltam a szemöldököm.

– Most meg úgy érzem magam, mintha az anyámmal ülnék itt – folytatta rám se hederítve. A kérdésem szikrát sem izgatta, csak pampogott tovább arról, ami épp lekötötte a figyelmét.

Lenyeltem egy gúnyos megjegyzést. Kiugró arccsontú, vékony, dekoratív lány volt, a hangja az ideálisnál egy árnyalattal szinte mindig neveletlenebb tónusú; nem is feltétlenül amiatt, amit éppen mondott, néha csak a hangsúly, valami ritmusváltás vagy gesztus árulta el, hogy alapvetően szarik bármire, ami nem vele történik. Egoizmusa a gyorsan pergő események izgalmas világában Olga előnyös külsejével párosulva mindaddig stimulánsként hatott rám, akkor, a mozi kávézójában viszont hervasztó volt. Frusztráltan, kényelmetlen érzéssel figyeltem meg a róla alkotott korábbi ítéleteim viszonylagosságát. Minden ilyen könnyen évül el? – oldódtak volna gondolataim elvonatkoztatott ábrándozássá, ha a helyzet engedi, de a terem füstös levegője, a múló idő, a lábát rázó Olga bosszantó ingerek összehangolt akciójával kormányzott vissza az asztalhoz, mindahhoz a – bizonyos szempontból látványosan – korlátozott tartalomhoz, ami nagyjából párhuzamos homlokunk közötti térben létrejöhetett.

– Ez teljesen rendben van – feleltem meggyőződés nélkül. – A közeli rokonok épp azért vannak, hogy a világ bármilyen más dolgáról eszünkbe jussanak.

Értelmetlenségében már-már eredeti válaszom magán viselte előbbi, némán sorsára hagyott gondolatmenetem filozofikus ízét, de megengedő attitűdjénél fogva egyszerre idiotisztikusan és lebilincselően villantotta fel azt a világállapotot, ahol egy kiejthető kijelentés igazságértéke csak elenyésző mértékben függ attól, hogy történetesen mire vonatkoztatjuk.

– Nem mintha Márkkal nem lenne dögunalom folyton együtt lenni – szögezte le Olgi tárgyilagosan, mintha nem panasz lenne, hanem objektív megfigyelés.

– És ezt most miért nekem mondod?

Már nem érdekelte a téma, valamit bogarászni kezdett egy szórólapon, nekem viszont nem volt kedvem megkímélni attól, ami a megjegyzése kapcsán felmerült bennem.

– Bármire rá lehet mondani, hogy dögunalom, ez nem valami nagy teljesítmény – kötekedtem egyszerre raplis és vontatott hangon. – Mi van, ha épp te nem adod hozzá azt a pluszt, amitől beindul a helyzet.

– Nem adom hozzá, mi? Mi vagyok én? – tekergette a nyakát félig sértődősen, félig-meddig kapva az új nézőponton, de mielőtt újabb következtetésre juthatott volna, észrevette, hogy ideje bemenni a filmre.   

         Azt hittem, meg kell majd böknöm Márkot, hogy észrevegyen, de mikor két lépésre voltam tőle, hirtelen felém fordult, és végigmért. Most találkoztunk harmadjára életünkben.

 

 

Újra a híd egyes épület felé nyíló oldalára siklott a tekintete, végigpásztázta a beáramló sokaságot, és csak ezután állapodott meg rajtam a szürke, hűvös szempár. Először egy kerti partin láttuk egymást, pár nappal azelőtt, hogy Pozsonyba utaztunk. Olgát is ekkor ismertem meg. Másodszor az Operaház előtt, amikor rám támadt. Talán ezért is jegyeztem meg magamnak ilyen élesen. Máskülönben elég rossz az arcmemóriám, őt mégis – vajon az ökölcsapás tette? –, egyből megismertem. Nem látszott meglepetés az arcán, hogy belém ütközik, mintha együtt jöttünk volna ide a plázába, csak egy kis időre elváltunk. Inkább lemondónak tűnt, úgyhogy – magam is meghökkentem – egészen megsajnáltam, amiért véletlenül pont velem kellett összefutnia. Most már szívesen elszeleltem volna, hogy megkíméljem a kínos helyzettől, de ehhez késő volt.

– Csak megláttalak, és gondoltam, ideköszönök neked – szaladt ki a számon önkéntelenül.

Falsul és bugyután csengett a hangom, úgy éreztem, kong az erőltetett spontaneitástól, mintha egy ideje folyamatosan mondogattam volna magamban ezt az elpróbált fordulatot, mint aki már jó előre elhatározta, hogy ezzel fogja kezdeni. Először nem is voltam biztos benne, hogy hallja, amit mondok; az üveghidat betöltő zsongás szinte nyomtalanul nyelte el szavaimat. Az arcát figyeltem, hogy grimaszba torzul-e az értetlenségtől.

– És akarsz is valamit konkrétan? – ezt nem bunkón kérdezte, tényleg kíváncsi volt.

Csak most ugrott be, mi van, ha nem egyedül jött a plázába, csak várja Olgit, aki mindjárt csatlakozik hozzá, ha végzett a bevásárlással. Ez az ötlet egész megugrasztott, elképzeltem, hogy ugyanúgy fogunk itt állni az üveghídon, mint tavaly decemberben az Opera előtt.

– Látom, meggyógyult a mokesz – mondta.

Érződött, hogy nem gonoszkodásból teszi szóvá.

– Meg – bólintottam.

– Levágattad a hajad – folytatta, és még mindig a hídra lépőket fürkészte.

– Igen – feleltem, tényleg, csak most ugrott be, az Operánál még hosszú hajam volt.

– Jól áll – közölte Márk.

Kezdett kicsit nevetségessé válni a helyzet. Semleges hangon intézte hozzám szavait, valahogy úgy beszélgettünk, mint ahogy a járókelők váltanak pár sablonos mondatot, hogy aztán ugyanolyan idegenként menjenek tovább. Egészen másnak tűnt így, mint a múltkor, zaklatottan, kiabálva. Kicsit lejjebb húzta a kardigán cipzárját, aztán újra felhúzta teljesen.

 

 

Emlékszem, Olgi egyszer épp az emailjét nézegette, amikor felértem a szobába, és odahívott, hogy nézzem meg, mit írt neki Márk. „Képzeletben mást se csinálok, csak csókolászlak, bébi. Reggeltől estig. Márkuci.” Olgi a szemét forgatta és idióta képet vágott.

– Tök ciki – nyávogta lebiggyesztett szájjal.

Most viszont sehol sem volt, Márk ellenben itt állt az orrom előtt, és a frizurámat dicsérte. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy semmi sem valós ezen az üveghídon kívül, nem létezett sem a szürke paplan, sem a monokli, nincs Pozsony, sőt, talán az Operaház sem létezik, csak Márk és én vagyunk állandóak, itt a sürgő-forgó vásárlóközönség közepén.

– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

– Olgi anyukáját várom. Segít jegygyűrűt választani. Megtennéd, hogy most elmégy? Jobban örülnék, ha nem kellene elmagyaráznom neki, hogy ki vagy. Biztos érted, miért.

Márk pillantását követve az egyes épület felé tekertem a nyakam, de úgy láttam, nem közeledik senki olyan, akit Olga anyjának néztem volna.

– Persze – feleltem.

Egyre csak jöttek az emberek, már-már végtelennek tűnt ez a négy-öt méternyi színes forgatag, a két monstrumszerű épülettömböt összekötő üveghíd, amin álltunk, fenn a levegőben, magasan a talaj felett. Az üres padra pillantottam, és hirtelen az volt az érzésem, Márk mondott valamit, amíg én bambultam. 

– Tessék? – kérdeztem.

– Semmi. Menj csak tovább, mintha itt se lettem volna – lengette a kezét határozatlanul.

– Oké – mondtam, és továbbindultam a görög étterem felé. Eszembe jutott, hogy optimális esetben valóban nem is ismernénk egymást.

Kiugró arccsontú, ideges mozgású nő jött velem szemben. Önkéntelenül hátrafordultam, arra várva, hogy észreveszi Márkot, és köszöntik egymást. „Csókolom,” mondja majd Márk, legalábbis úgy tippeltem, a nő pedig majd széles mosollyal átöleli: „Szerbusz, Márkuci!” De az ideges mozgású nő kifejezéstelen arccal sietett el Márk mellett, láthatólag nem ő volt Olgi édesanyja. Biztos voltam benne, hogy se Márkot, se őt – a vadidegen nőt, aki nem Olgi anyja – nem látom többé az életben.

 

 

Átértem a hídon, be az egyes épületbe. Már nem látom, más látja – és minthogy folyamatosan áramlanak az emberek az üvegfolyosón, mindig más, újra és újra –, hogy Piri néni odaér Márkhoz.

– Szia, Márkocskám – búgja, puszi-puszi, tele van ötlettel, hallja, hogy Márk is köszön neki, de közben már mondja is, ugyanis az emberek élőben nem úgy beszélnek, mint cébérádión. Befejeztem, vétel. Kezdheted. Ezért nem értem, hogy húzhatja fel magát azon bárki is, hogy a szavába vágtam. Hiszen én nem azért kezdek el beszélni, hogy hagyja már abba, hanem csak mellesleg hozzáteszem. Nem cáfolják a szavaim, amit épp kifejtett, még csak nem is közbevetőleg jegyzem meg, amit mondani akarok, hanem az ő teljes jogú állítása mellett időben és térben, logikailag is elfér az én finomításom, mindössze pár további részlet, amelyekre eddig nem tért ki. Nem abban az értelemben pontosítom a mondandóját, hogy megmutassam: pontatlanul fogalmazott. S ezt, hogy a kijelentése mellett bizony elfér az enyém, minden tekintetben, még csak jeleznem sem szükséges, hiszen evidens. Mindig is megengedi az élet. Megfigyelhető módon így szokott alakulni.

 

 

Piri néni már oda is vezette Márkot a bolthoz, ahol „ezeket a különlegesen szép darabokat” meg lehet venni, és nagyban válogat az üvegezett vitrinekből. A legtöbb modellt nyilván eleve ismeri, hiszen azért is jött ide, többször benézett „ebbe a kis üzletbe”, de azért van pár újdonság, néhány jegygyűrű épp a héten érkezett, ezeket még nem volt alkalma megnézni. „De csinosak!”

 

 

A képzeletbeli boltban zajló képzeletbeli eseményekről rögtönzött beszámolóm női szemmel biztosan nem – már csak rövidségéből adódóan sem – tükrözheti hűen, milyen eseménydús és fordulatokban gazdag percek vezettek odáig, hogy meglett a „vétel”, ha viszont Márk nézőpontjából tekintjük át az eseményeket, akkor egyetlen olyan részlet sem maradt említetlenül, amely a fiú figyelmét megragadta volna.

 

 

Vesznek két jegygyűrűt. Elhúzódott a dolog, ahogy Márk eleve számított is rá, de végül is minden simán ment. Leszámítva, hogy hazafelé a buszon elszunnyadva velük álmodtam, de Olgi édesanyját nem Piri néninek hívták, hanem Nyári Zápornak. Hosszú, batikolt szoknyát viselt, és életvidám lendülettel, üdítően hippis okfejtéssel beszélte le Márkot a gyűrűről, mert az olyan elcsépelt, ehelyett azt javasolta, vegyenek inkább egy rügyező, friss palántát.

 

 

2

 

Utoljára a Mammutban láttam anyámat. Aznap délután ment a gépem Pozsonyba, ahol úgy volt, hogy fél évet töltök majd. Anyám ekkoriban nem otthon lakott, hanem a fickójánál, úgyhogy egy nappal előtte küldtem neki egy smst: Ebédeljünk együtt, ha ráérsz. Holnap délben a Mamutban? Pár óra múlva visszahívott, és megbeszéltük, hogy a lifttel szembe levő étteremben találkozunk a Mammut egyben. Kicsit később értem oda, és láttam, hogy még ő sem jött meg, de aztán befutott, mielőtt a pincér kihozta volna a narancslevemet. Nem először ettünk itt együtt. Lassan két éve, amióta összepakolta a cuccát, és elszelelt otthonról, egy-két hetente mindig kerestük egymást, vagy ő dobta fel, vagy én, hogy üljünk be egy filmre, kávézzunk, vagy vásárolgassunk. Ezek a tervezett anya-lánya randik aztán vagy összejöttek, vagy nem – sosem sértődtünk meg, ha a másiknak másképp alakult a programja, és le kellett mondani a találkozót–, mindenesetre ő is, én is tudtuk, a szándék megvan rá, hogy együtt legyünk. Ha jobban belegondolok, szinte többször jött közbe más elfoglaltság neki vagy nekem, mint nem. A csaknem két év alatt maximum ötször-hatszor sikerült tényleg összehoznunk valami közös programot, de most biztos voltam benne, hogy mindketten ott leszünk, már csak Pozsony miatt is, hiszen ha aznap nem találkozunk, legközelebb karácsonykor tudtunk volna csak. Nagy puszival ült le mellém, és baromi jól nézett ki, a haja, a lába, a ruhái – minden tökéletesen egyben volt rajta. Azonnal elöntött a büszkeség, hogy ilyen anyám van. Hiába negyvennégy éves, mégis milyen jó nő! Totál dögös. Ezt rögtön mondtam is neki.

– Olgi, de jó, hogy látlak! – ölelgetett mellém húzódva. Mindketten élvezettel lélegeztük be egymás fincsi illatát. – De jó lett volna, ha kicsit több időnk marad egymásra... mikor is megy a géped?

– Fél ötkor. Háromra kell kint lennem a reptéren, úgyhogy kábé kettőkor indulok innen – hadartam el a számokat, hogy ezzel ne teljen el túl sok idő.

A nagy rózsaszínű bőrönd már oda volt készítve az asztal mellé, liften hoztam fel.

– És kint is élni fog ez a telefonod? – kérdezte anya.

– Igen, de csak sms-re használom majd.

A hello kitty sharp ott hevert a kezem ügyében az asztalon. Reméltem, nem nagyon hív majd senki most, hogy félbeszakítsa az együttlétünket, az viszont jó lett volna, ha erre sétál valamelyik barátnőm, hogy lássa, milyen meghitten pletykálunk anyával. A telefonról ugrik be, gyorsan kattintok is egy fotót, amin rajta vagyunk. Együtt mosolygunk a mobil hátlapján levő lencsébe, anya párducos felsőben, ciklámen rúzs, frissen fodrászolt hajszerkezet, én pedig félig kacsintva, olyan a képem, mintha valami csavarná az orromat, de azért nem túl cikis – az idétlen arcért bőven kárpótol a látható öröm, ami sugárzik rólam.

 

 

Az elénk pattanó pincért anya rögtön túl sok információval árasztja el, az ásványvíz márkáját, hőfokát és buboréktelítettségét is gondosan kiköti, aztán úrnői kézmozdulattal bocsátja el a fiatal srácot, akit az előbb, a narancslékor meg se néztem, most viszont, anya szisztematikusan túlcifrázott rendelése közben növekvő szimpátiával méregetem. Igyekvő lakájburáján kétoldalt enyhén felkopott homlok, úgynevezett mikiegérfül, a koncentrációtól kötelességszerűen hullámosra gyűrt szemöldök. Maga a humán diktafon, aki lélekben máris a hűtő előtt áll, teli reménnyel, hogy most az egyszer sikerrel fogja reprodukálni a kedvességnek álcázott, de eltéveszthetetlenül szigorú információzuhatagot, és jó Perrier-s palackot kap elő a hatféle közül. Kicsit összeszorul a szívem a gondolatra: igyekezete nem biztos, hogy a főétel megrendelésekor is elég lesz.

 

 

Miután elügetett, anyám kinyitja ugyan az étlapot, de azzal a lendülettel be is csukja, érzékeltetve, hogy most nem fogja az ételsor mikroszkopikus igényű vizsgálatával tölteni becses együttlétünk perceit. Nekem is majdnem mindegy, hogy mit eszek, rántott sajt vagy csőben sült brokkoli mindenütt van.

 

 

Egymásra téved a tekintetünk, sóhajtva igyekszünk valami ismerős mondatkezdésbe belekapaszkodni, nem mintha nem tudnánk rögtön bármit mondani, de az ezerféle mondandónk rögtön önkéntelen fajsúlytesztelésen esik át mindkettőnknél, én például félrelököm a „képzeld, olyan édi felsőt láttam tegnap délután, amikor hazafelé slattyogtam a körúton...”, a „jajj, a tegnapelőtti aerobictól még mindig egyetlen merő izomláz az egész seggem...”, és a „mielőtt beléptem a plázába, hátrálva, mert van ott két lépcső, amin fel kellett vonszolni a bőröndöt, ráadásul meg kellett kerülnöm egy pirszinges arcot, aki fénymásolt verseket árult négybe vágott ánégyes lapokon, darabonként ötven forintért, azt hittem, ilyen itt nincs is, csak Londonban meg Berlinben, és közben megakadt a szemem a négyeshatos ajtaján, és képzeld, ennyin múlt, hogy épp nem csukta oda egy idős néni tacsikutyáját...” kezdetű, spontán felszakadó vallomásokat, és kétségtelenül anya is hasonló, apropó nélküli, de teljesen autentikus momentumokat szelektál ki a füle mögötti kispolcról. Továbbra is lelkesen csillogó szemmel nézek rá, az alkarom melegen ér össze az alkarjával. Kicsit mintha pillanatmegállítón lennék hagyva, mint egy régi dekk. A fülem mögötti kispolcról egyszerre két dolog bucskázik le. Egy: nagymami, aki mindig emlegette a polcot, körülbelül azonos gyakorisággal, mint ezt: az eszetek tokját, lányok. A lányok mi voltunk, anya és én, amikor nyáron a lugasban valami ökörségen rötyögtünk órák hosszat, nagyi pedig tettetett háborgással jelezte, hogy imponál ugyan neki ez a haszontalanság, de teljesen azért nem vállal belőle részt, nem engedheti meg magának, inkább tovább sürgölődik. Kettő: a srác, aki már gyengéden le is fejtette a kezemet a bőrönd fogantyújáról, mire a tekintetem végre elszakadt a Széna téri megállóban hajszál híján megmenekülő tacsikutyáról. Hű, de csinos, akadtam le, a szörnyű nagy, rózsaszínű bőrönd pedig máris felröppent a sík felületre, ahonnan már csak húzni kell a liftig. De most inkább ezt sem vezetem elő anyának, hogy milyen szinten elolvadtam az ódivatúan lovagias, mégis naprakészen szexi sráctól a Mammut kettő előtt, így is épp elég értetlenkedéssel szemben kellett már fűnek-fának kimagyaráznom, hogyhogy fél évre kilépek Prágába, mikor minden tökre rendben, és valójában totál semmi gond sehol a láthatáron Márkkal. Nem igaz, hogy nem értik, hogy attól függetlenül, hogy az ember már jó egy éve bedokkolt egy kívülről masszívnak látszó párkapcsolatféleségbe, imádhatja, ha történik vele valami izgi-mizgi, és az a bizonyos tangaleszakító hullámhév egyre ritkábban Márk irányából, hanem a legváratlanabb szögekből és helyzetekben szokta meglepni. Ezekhez a szexi pillanatokhoz jönne kapóra, ha az élethez is lenne távirányító, és ilyenkor simán be lehetne nyomni a pillanatmegállítót. Persze csomószor úgy tűnik, pause gomb van is az életen, csak a távirányító tűnt el még az ősköd előtt, biztos beszorult valamelyik kanapépárna alá, mert most például tutifix, hogy pause-on vagyok, csak rohannak át ezek az extrémhülye asszociációk az agyamon, ahelyett, hogy értelmes lény módjára praktikusan kihasználnám az időt, és heves locsogásból szőtt adok-kapokba bonyolódnék anyuval. De az agyam még most sem enged, hogy visszakapcsoljak a konkrétba, mert erről meg az villan be, hogy egyszer tényleg pillanatmegállítón felejtve hagytuk a régi hifitorony magnórészét két hétre, nyaralásból visszaérkezve láttam meg a felvételt jelző led vörös fényét, amint szuszogva betuszkoltuk a bőröndöket meg a reklámszatyrokat a bejárati ajtón.

– Hoztam neked csokit – csúsztatja elém anya a kinderszeletes kartonpakkot.

– De édes vagy, köszi! – lelkendezek. A kinder igazi családi legenda, egy falat nyolcvanas évek vége. Látványa, bingó!, újra csőre tölti az agyamban a régi nyaralást, ami az előbb a hificucc lenyomva maradt gombjai miatt villant be. Hazafelé jövet Bécs után, a határ előtt már csak azért álltunk meg, hogy hazahozzunk két tízes csomagot ugyanebből a kindercsokiból, amit akkor még nem lehetett itthon kapni, és őszintén azt hittem, hogy hússzor tizenkét kinderszelet kétségtelenül el fog tartani karácsonyig. Mielőtt belekezdhetnék valamibe, hogy „képzeld, anya...”, máris idepattan az önbizalmát gyűjtögető pincér, aki lendületet vett azon, hogy nem bukta be az egyetlen megfelelő Perrier kiválasztását – egy a hatból, lássuk be, nem volt könnyű dolga! –, anya pedig máris ott tart, hogy

– ...de a csirkedarabkákról gondosan szedegessék le azokat az undi bőrlebernyegeket – s az orra ezen a ponton ráncot vet, mint akinek fizikai kényelmetlenséget okoz, hogy akár csak gondolatban is érintkezzen a felkockázott csirkemell ezen aspektusával. Naná, megint cézár salit rendel, ezt a műsorszámot már láttam párszor, persze bájos, nem lehet rá haragudni, de azért kukacoskodás ez a javából. Talán ugyanitt is végighallgattam már, ahogy a csirke feldolgozásának rejtelmeit lépésről lépésre tüzetesen osztja meg a pincérrel, akinek szívem szerint nagy gondolatbuborékot rajzolnék a feje fölé, és azt írnám bele: Az ilyen mért nem otthon eszik? Tudom, hogy anya nem akar kellemetlenkedni, de a végére ráadásul most még oda is szúrja a bűbájos mosoly fölül pillanatra kivillámló tekintettel: – És sovány csirke!

 

 

Lesütött szemmel megrendelem a brokkolit, és a pincér már menne a vendégtérből, hogy a csapóajtó túloldalán hirtelen lepakolja az anyám által rárótt lelki terheket, és egyáltalán ne adja át anyám üzeneteit a szakácsnak, mert az tutira nem törődne a nyiszlett fiú bocsánatkérő vonásaival, illetve csak addig, amíg át nem rendezné a képét. Valami eszközt vagy konyhai hulladékot svunggal nyomna le a torkán, és toppantana martensével: – Persze, pincérfiú! Aztán gúnyos arccal jelezné, hogy itt az idézőjel vége, és lesajnálón – immár egyenesben – sóhajtana fel: faszkalap. De még nem mehet, mármint a kinyalt ruhás pincér srác, mert anyám hangos „apropó”-t csördít a hátára utánozhatatlan hangsúllyal, pólyáskoromból ismerős, és amikor a fiú hajszolt képpel visszafordul, anyám kifaggatja, hogy van-e a salátaágyon apró kockára vágott pritaminpaprika, mert ha történetesen van, akkor azt ő nem kér.

 

 

Ha ezen a helyen előre kevert salátaággyal dolgoznak, azzal a fiú most biztos nem merne előhozakodni. Magas labda volna anyámnak, aki fensőbbséges legyintéssel rendelné el:

– Akkor válogassa ki!

Anyám most konkrétan figyelmes velem, és tekintettel van a helyzetre, nem akarja drága közös időnket rabolni a kényeskedésével, különben fix, hogy elmesélné azt az estét ötéves korából, amikor belázasodott, és kihányta a paradicsompaprikát. Százszor hallottam, betéve tudom a sztorit, de emlékszem, ez régen se jelentett semmit. Minden alkalommal, amikor anyám látómezejében feltűnt valami sötétpiros paprikaféle, vagy említés szintjén került elő ilyen zöldség, kötelező érvénnyel jött a hányás részletes históriája, a kiöklendezett darabkák „undi” aromájával és állagával bezárólag.

 

 

Hála istennek itt és most nincs benne paprika. A lestrapált felszolgáló szempillarebbentés alatt inal el. Lefogadnám, hogy teljesen kikészült, ha finomkodó típus (én annak nézem), akkor sóhajtozik, ha nem, akkor gátlástalanul anyázik.   

 

 

Anya láttán megkívánok egy pohár édes pezsgőt. Volt már néhány anya-lánya csúcstalálkozó, ami habkönnyű dorbézolássá fajult, egy-két pohár neki is betesz, riheg-röhög tőle, öröm nézni, de most biztos kocsival van, magamban meg nem akarok becsiccsenteni, azzal ráérek a repülőn is. Megdicséri az új műkörmömet, nem ugyanabba a stúdióba járunk, de pár pillanat alatt komoly szakmai eszmecserébe csúszunk bele a legújabb építéstechnikákról és dekorációs trendekről.

 

A pincérnek látszólag sikerül összekapnia magát, és gálánsnak szánt komornyikmosollyal kanyarítja elénk fogásainkat. Csipegetés közben anyut a pasijáról kérdezem, mire legyintve tol ki a tányér szélére egy darabka kínai kelt.

– Ne tudd meg, drágaságom! – lengeti a villáját. – Ezek az ügyek mindig olyan bonyolultak, szóra sem érdemes az egész. Egy valamire sikerült rájönnöm apád óta: az a legjobb, ha az embernek mindig csak a következő talin jár az esze. A távlatok egyszerűen kimentek a divatból.

– Hű, te aztán übertrendi vagy, anya! – vigyorgok rá játékosan elkerekedő szemmel, pedig igazából nem nagy meglepetés, hogy anya ilyen illúziótlan, de azért szeretném, hogy előbb-utóbb kikössön egy olyan krapek mellett, aki nemcsak vacsorázni és síhétvégékre viszi, hanem komolyan tervezgetni kezd vele, és a megismerkedésük első évfordulóján megkéri a kezét. Anya meg nyilván pont rólam gondolja, hogy Márkkal – lévén ez az első hosszabb, „komoly” kapcsolatom – különleges szálaknak kell szövődnie közöttünk, és addig járok jól, amíg hírből sem ismerem a csömört, az unalmat, a kicsapongás megnyugtató révét az otthon tespedt melegével szemben, vagyis azt az érzelmi kanyarulatot, amikor minden a visszájára fordul. Mintha ez elképzelhető volna, mármint hogy még nem ismerem. De a beszélgetésünk nem hasít ilyen mélyre. Pedig biztos jól esne. Ha egyáltalán lenne közös szótárunk ehhez a témához. Még sosem próbáltuk. És a tányérunkról túl gyorsan fogy el az ennivaló, meg a mobilom kijelzőjén is túl gyorsan tekernek előre a digitális percek ahhoz, hogy épp most lenne idő beugrani a mély vízbe.

– Lassan megyek is... – mondom, anya fizet, lekísér a taxihoz, és integetve áll ott egy darabig. Nagy csöppekben hullani kezd az eső. A taxis még a cébével vacakol, nekem pedig anya integető keze mögé téved a tekintetem, és észreveszem, hogy épp most lép ki a szenzoros ajtón a srác, aki befelé jövet segített a bőrönddel. A pólóján nagybetűs felirat: say no to family values, alatta zárójelben kisebbel, még épp el tudom olvasni: John Giorno. Aztán megindul a kocsi, és szinte rögtön jobbra fordul, anya meg kiúszik a képből. Ekkor láttam utoljára. 

 

Berta Ádám

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások száma: 0Hozzászolni csak bejelentkezés után lehet. Összes hozzászólás megtekintése 
<
3H építésziroda   3LHD   A4 Studio   A4 Stúdió   Agora   Alena Sramkova   Andrea Deplazes   Andrija Rusan   Andrzej Stasiuk   András   BAHCS   BME   BME Sportközpont   Badacsonytomaj   Baglyas Erika   Bagossy Levente   Bak   Balatonakarattya   Balatonlelle   Balf   Balázs Mihály   Baróthy Anna   Baumhorn Lipót   Bazsányi Sándor   Benczúr László   Benedek Anna   Benedek Zsanett   Berlin   Betűrés   Bevk Perovic   Bojár Iván András   Bord Studio   Budapest   Budaörs   Bujnovszky Tamás   Bulcsu Tamás   Bunker   Báger   Békéscsaba   Celldömölk   Cerklje   Collegium Hungaricum   CommON,   Csaba   Csaba László   Családi ház   Csaplár Vilmos   Cseh András   Cseh építészet   Csehorszáh   Cserépváralja   Csillag Katalin   Cságoly Ferenc   Csánk Elemér   Czigány Tamás   Czigány Tamás,   Czita   Cézanne   Davide Macullo   Dobai János   Domus Áruház   Dubniczay-palota   Dévényi Márton   Dévényi Tamás   EKF   Ekler Dezső   Ellenlábas   Enota   Erdély   Erik,   Etyek   FUGA   Fehérváry Jákó   Ferencz Marcell   Fialovszky Tamás   Fiume   Fortvingler Éva   FunTheory   Földes Dalma   Földes és Társai Építésziroda   Galéria,   Gelse   Gereben Gábor   Gunther Zsolt   Guttmann Szabolcs   György Péter   Gyürki-Kiss Pál   Gödör   H-ház   Hajnal Zsolt   Hajós Alfréd   Hartmann Gergely   Hegedűs Péter   Helmle   Hetedik Műterem   Hofer Miklós   Horvátország   Hungária fürdő   Hévíz,   Hódmezővásárhely   Izola   JAK   JAK,   Jan Stempel   Janáky György   Janáky István   Jiri Smolik   John Pawson   Jánossy György   Kalmár László   Kalmár,   Karácsony Tamás   Katarzyna Majak   Keller Ferenc   Kemenes Vulkánpark   Kemény István   Kendi Imre   Kendik Géza   Kern Orsolya   Kettős vakolás   Kis Péter   Kisfakos   Klobusovszki Péter   Kollektív Műterem   Komárom   Konok Tamás   Kovács Dániel   Kovács Zoltán   Kozma Lajos   Kranj   Krasnja   Kruppa Gábor   Kuruc-domb   Kétvölgy   Lakos Dániel   Lakástrend   Latinovits Zoltán   Ljubljana   Luppa-sziget   Láng Zsolt   Lázár Antal   Lénárd Anna   M. Miltényi Miklós   MCXVI Építészműterem   Madeinhungary   Magyari Éva   Magyarország   Majkpuszta   Makovecz Imre   Maribor   Marosvásárhely   Martinkó József   Maurizio Bradaschia   Messer   Mezei László   Millenáris Velodrom   Molnár Csaba   Molnár Péter   Monostori Erőd   Moravánszky Ákos   Mátrai   Mészáros Erzsébet   Múzeum   Műegyetem   Nagy Bálint   Nagy Csaba   Nagy Márta   Nagy Péter   Nyitott Műhely   Németh Pál   Németország   Ofis   Ofis Arhitekti   Ofis arhitekti   Orsós László Jakab   Pannonhalma   Papp Róbert   Pasaréti út   Pazár Béla   Perbál,   Peter Schweger   Petri György   Piarista Központ   Pilisszentlászló   Podčetrtek   Porticus   Preisich Gábor   Preisich Katalin   Projekzil Architekti   Prága   Pápa   Pásztor Erika Katalina   Pázmándi Margit   Pécs   Pécs,   Reimholz Péter   Roeleveld-Sikkes   Román Építész Kamara   Rychtařík Zdenek   Rákos-patak   Sagra   Sajtos Gábor   Serban Tiganas   Shoppingroof   Siófok   Solymosi Bálint   Somló   Sopronbánfalva   Sou Fujimoto   Stara Fuzina   Szandaszőlős   Szeged   Szigliget   Szilágyi Klára   Szlovénia   Szojka Mariann Tünde   Számalk   Szécsi Noémi   Sárai Róbert   Sásd   Sóskút   Tamás Zsuzsa   Tamási iskola   Tardos Tibor   Tarnóczky Tamás   Tihanyi Bencés Apátság   Turányi Gábor   Törökbálint   Tövissi Zsolt   Tüzér utca   U. Nagy Gábor   Valkai CSaba   Valkai Csaba   Valkonya,   Varga Mátyás   Vendvidék   Veszprém   Vincent van Gogh   Vincze László   Virág   Virág Csaba   Vizdák Janka   Vysehrad atalier   Várkert Bazár   Várszegi Asztrik   Vékony Péter   WAMP   Wesselényi Garay Andor   Wesselényi-Garay Andor   Zeke Gyula   Zombor Gábor   Zsolnay Kulturális Negyed   Zsuffa   Zsuffa Zsolt   abc   alkotóhét   archív   bevk perović arhitekti   biennále   bme   boldogság   borászat   bölcsőde   bútor   dokumentumfilm   duna   egészség   előzetes   eozinmáz   esszé   faluház   felújítás   fürdő   graffiti   gázgyár   gólyabál   hotel   híd   interjú   iskola   kamalduli remeteség   kereskedelmi épület   kert   kertváros   kilátó   kiállítás   kolostor   kápolna   képkocka   kórház   könyvtár   közösség   leadásfutás   lépcső   mozi   munkacsoport.net   múzeum   művészettörténet   művészpiac   nyaraló   promo   propeller z   párbaj   spenótház   sportcsarnok   sportlétesítmény   stadion   stockholm   street art   szociális épület   szálloda   szélmalom   templom   tettye   tt1   társasház   uszoda   van Gogh   vasas vívócsarnok   város   városarculat   városháza   vívócsarnok   wellness   weninger borászat   xpozíció   zarándokház   zene   zongora   Árvai András   Árvai AndrásFUGA   ÉL-csarnok   Építész Stúdió   Építészet és kritika és írás   Óbudai Gázgyár Villamos Központ   Újmassa   Újpalota   építészkar   épületfotó   és   óvoda   üvegvisszaváltó   Őskohó   3H építésziroda   3LHD   A4 Studio   A4 Stúdió   Agora   Alena Sramkova   Andrea Deplazes   Andrija Rusan   Andrzej Stasiuk   András   BAHCS   BME   BME Sportközpont   Badacsonytomaj   Baglyas Erika   Bagossy Levente   Bak   Balatonakarattya   Balatonlelle   Balf   Balázs Mihály   Baróthy Anna   Baumhorn Lipót   Bazsányi Sándor   Benczúr László   Benedek Anna   Benedek Zsanett   Berlin   Betűrés   Bevk Perovic   Bojár Iván András   Bord Studio   Budapest   Budaörs   Bujnovszky Tamás   Bulcsu Tamás   Bunker   Báger   Békéscsaba   Celldömölk   Cerklje   Collegium Hungaricum   CommON,   Csaba   Csaba László   Családi ház   Csaplár Vilmos   Cseh András   Cseh építészet   Csehorszáh   Cserépváralja   Csillag Katalin   Cságoly Ferenc   Csánk Elemér   Czigány Tamás   Czigány Tamás,   Czita   Cézanne   Davide Macullo   Dobai János   Domus Áruház   Dubniczay-palota   Dévényi Márton   Dévényi Tamás   EKF   Ekler Dezső   Ellenlábas   Enota   Erdély   Erik,   Etyek   FUGA   Fehérváry Jákó   Ferencz Marcell   Fialovszky Tamás   Fiume   Fortvingler Éva   FunTheory   Földes Dalma   Földes és Társai Építésziroda   Galéria,   Gelse   Gereben Gábor   Gunther Zsolt   Guttmann Szabolcs   György Péter   Gyürki-Kiss Pál   Gödör   H-ház   Hajnal Zsolt   Hajós Alfréd   Hartmann Gergely   Hegedűs Péter   Helmle   Hetedik Műterem   Hofer Miklós   Horvátország   Hungária fürdő   Hévíz,   Hódmezővásárhely   Izola   JAK   JAK,   Jan Stempel   Janáky György   Janáky István   Jiri Smolik   John Pawson   Jánossy György   Kalmár László   Kalmár,   Karácsony Tamás   Katarzyna Majak   Keller Ferenc   Kemenes Vulkánpark   Kemény István   Kendi Imre   Kendik Géza   Kern Orsolya   Kettős vakolás   Kis Péter   Kisfakos   Klobusovszki Péter   Kollektív Műterem   Komárom   Konok Tamás   Kovács Dániel   Kovács Zoltán   Kozma Lajos   Kranj   Krasnja   Kruppa Gábor   Kuruc-domb   Kétvölgy   Lakos Dániel   Lakástrend   Latinovits Zoltán   Ljubljana   Luppa-sziget   Láng Zsolt   Lázár Antal   Lénárd Anna   M. Miltényi Miklós   MCXVI Építészműterem   Madeinhungary   Magyari Éva   Magyarország   Majkpuszta   Makovecz Imre   Maribor   Marosvásárhely   Martinkó József   Maurizio Bradaschia   Messer   Mezei László   Millenáris Velodrom   Molnár Csaba   Molnár Péter   Monostori Erőd   Moravánszky Ákos   Mátrai   Mészáros Erzsébet   Múzeum   Műegyetem   Nagy Bálint   Nagy Csaba   Nagy Márta   Nagy Péter   Nyitott Műhely   Németh Pál   Németország   Ofis   Ofis Arhitekti   Ofis arhitekti   Orsós László Jakab   Pannonhalma   Papp Róbert   Pasaréti út   Pazár Béla   Perbál,   Peter Schweger   Petri György   Piarista Központ   Pilisszentlászló   Podčetrtek   Porticus   Preisich Gábor   Preisich Katalin   Projekzil Architekti   Prága   Pápa   Pásztor Erika Katalina   Pázmándi Margit   Pécs   Pécs,   Reimholz Péter   Roeleveld-Sikkes   Román Építész Kamara   Rychtařík Zdenek   Rákos-patak   Sagra   Sajtos Gábor   Serban Tiganas   Shoppingroof   Siófok   Solymosi Bálint   Somló   Sopronbánfalva   Sou Fujimoto   Stara Fuzina   Szandaszőlős   Szeged   Szigliget   Szilágyi Klára   Szlovénia   Szojka Mariann Tünde   Számalk   Szécsi Noémi   Sárai Róbert   Sásd   Sóskút   Tamás Zsuzsa   Tamási iskola   Tardos Tibor   Tarnóczky Tamás   Tihanyi Bencés Apátság   Turányi Gábor   Törökbálint   Tövissi Zsolt   Tüzér utca   U. Nagy Gábor   Valkai CSaba   Valkai Csaba   Valkonya,   Varga Mátyás   Vendvidék   Veszprém   Vincent van Gogh   Vincze László   Virág   Virág Csaba   Vizdák Janka   Vysehrad atalier   Várkert Bazár   Várszegi Asztrik   Vékony Péter   WAMP   Wesselényi Garay Andor   Wesselényi-Garay Andor   Zeke Gyula   Zombor Gábor   Zsolnay Kulturális Negyed   Zsuffa   Zsuffa Zsolt   abc   alkotóhét   archív   bevk perović arhitekti   biennále   bme   boldogság   borászat   bölcsőde   bútor   dokumentumfilm   duna   egészség   előzetes   eozinmáz   esszé   faluház   felújítás   fürdő   graffiti   gázgyár   gólyabál   hotel   híd   interjú   iskola   kamalduli remeteség   kereskedelmi épület   kert   kertváros   kilátó   kiállítás   kolostor   kápolna   képkocka   kórház   könyvtár   közösség   leadásfutás   lépcső   mozi   munkacsoport.net   múzeum   művészettörténet   művészpiac   nyaraló   promo   propeller z   párbaj   spenótház   sportcsarnok   sportlétesítmény   stadion   stockholm   street art   szociális épület   szálloda   szélmalom   templom   tettye   tt1   társasház   uszoda   van Gogh   vasas vívócsarnok   város   városarculat   városháza   vívócsarnok   wellness   weninger borászat   xpozíció   zarándokház   zene   zongora   Árvai András   Árvai AndrásFUGA   ÉL-csarnok   Építész Stúdió   Építészet és kritika és írás   Óbudai Gázgyár Villamos Központ   Újmassa   Újpalota   építészkar   épületfotó   és   óvoda   üvegvisszaváltó   Őskohó  
>
Kiszorított tér - interjú Baglyas Erikával - admin
Konok Tamás - Cézanne I. - 6B.hu
Marosi Bálint és Szabó Levente a Szimpla Kertben 1. - admin
Zarándokház Pannonhalmán - admin
BL Yachtklub - 6B.hu
Hatás, kölcsönhatás - interjú Klein Rudolffal (1.) - admin