|
Pollágh Péter
1979. március 6-án született Tatabányán, a Halak és a Kecske jegyében. Még a kommunizmusban kezdett el írni, 1987-88-ban. 9 évesen már biztos volt, benne: író lesz. 16 éves korától országos lapokban publikál. Volt kisdobos, tanult oroszul, de úttörőnek már nem jelentkezett. Ennek hatására pár hónappal később meg is szűnt az Úttörőmozgalom. Evangélikus és állami gimnáziumba is járt, utána többek között irodalmat, filozófiát, szociológiát, pszichológiát, pedagógiát, és nyelvészetet tanult. Szívesen lett volna építész, városrendező, pszichológus, detektív vagy lelkész. Jelenleg Bólya Péter rehabilitációján dolgozik. Külsőleg is hasonlít Lorenzo Ribeirára. Szereti Doktor House-t, Cal Lightman-t, Dexter Morgant, Corrado Cattanit és a becsületes, finom embereket. Egyszer szeretne visszajutni ősei földjére, az írországi Pollagh village-be. |
Mándy Iván szemüvege
Megrakott buszok, barna Barkasok, kis- és nagyplatós haragosi kocsik masszírozzák az utat. Meg a hátkefés, söprős autók. Zörögnek, mint túlvilági, régi csengők.
Komódok, sifonérok, kajla kanapék, szekreterek, éjjeli és délutáni szekrények, fotelek (kagylósak és lábtartósak), szobainasok, cipődobozok, sokzsebes asztalok. Lecsavarták a gombjaikat, aztán kaptak egy barackot, egy fricskát, egy maflást. És mehetnek, nincs is viszlát.
Tükrök, melyekben már senki nem keres ikret, múltas utat, elrejtett országot. Kétszárnyas szekrények, kiket már senki nem szólít angyalomnak.
Mándy Iván
Mennek a gyűjtőautók, a sintérkocsikák. Lopakodnak vagy hivalkodnak: mindegy. Náthásan recsegnek, ropognak rajtuk mind a bútorok. Lumbágó. Migrén. Szívnagyobbodás. Van, akinek nyílt törése van. De nem jut nekik se pólya, se sín, se gipsz. És nincsen többé gyógyszer sem. Nem adagolja már senki. Lakat alatt a pirulák.
Mennek a tanúk, a hitvallók, a hű ebek. De nem a tanúk padjára, hanem szeméttelepre, csonttörő fafeldolgozóba, a felsötétlő semmibe. Nem kellenek, nem pazarolnak rájuk infúziót, se libatollas dunyhát. Nem jut nekik soklámpás tálca, se puha ravatal, se csicsás virág.
Mándy Iván Szigligeten
A bútorok öregek. Ükök és Dédek. Leszolgálták az idejüket. Mehet a tizedes, százados, ezredes. Lord vagy angolkisasszony: egyre megy. Már senki nem tiszteleg.
És nincs szemüveg se a szemnek: hogy igazán lássuk őket. Hogy ne legyünk fáradtak, gyávák felemelni a kezünket. Legalább integetni. Ha már tisztelegni tilos.
Mándynál volt egy ilyen szemüveg. És azt susogja a szél: nem csak egy van belőle.
Mándy 16 éve néz már le, de nem kommentálja: mire mentünk nélküle, mi lett belőlünk. Csak csontkezével körmöl: lassan kész a legújabb leltár. A 2011-es elítéltekről. Több fűzött füzetet tesz ki, hisz Mándy megjelöli, ki mikor született. Neki fontos. Ő még datál. Kevés gazda tartja számon bútorát. Nemét, korát, gyengéit, igényeit és faját.
Ha felértek az égbe: otthonba viszik őket. Öregek otthonába, ahol Mándy úr kezeli a kulcsokat. Aranykulccsal nyit új és új szobát.
Addig is mindenki félrenéz. Elveszik a nevüket. Az öreg darabok már csak lomok. Tűzifák lesznek, utoljára még egyszer meleget adnak valakinek. Utoljára, talán pont most, karácsonykor, megmutatják: kik is voltak. Fellobognak mind a szellemek.
.
Viszik a csapatot. Magyarok, urak, lédik, arisztokraták. Tiltott vérűek. A Régiség figurái, katonái ők. Szerzetesei, apácái. Menniük kell, mert tiltott már ez a tartás. Nem kellenek. Kitelepítik őket. És csendben likvidálják. Ha már túl sokat láttunk: ránk is ez vár.
Pollágh Péter
képek forrása: DIA
