Nem lóverseny

Ha mondjuk a jóindulatú, kíváncsi, nyitott, érdeklődő, Magyarországra látogató turista, műveltségi igényeinek és többszörösének függvényében, utazását megelőzően tájékozódik, arról fog értesülni, hogy a tizenkilencedik század második felében, az osztrák birodalommal létrejött, úgynevezett kiegyezés után, az Osztrák-Magyar Monarchiában, a magyar polgárosodás egyik vezéralakja, Széchenyi István gróf a társasági élet előmozdításában kulcsszerepet szánt a lóversenyzésnek.

A Lovakrul írt dolgozatában olvashatunk erről, ilyen passzusokat például: „Nem felejtem el soha, melly nagy mulatságra szolgált néhány esztendő előtt egy Külföldi egy angol pályázó helyen. Ő a’ lovak sebességét az óra szerint mérte, és igy sokszor a’ nagyon szaporákat lassuknak, és viszont a’ lassukat szaporáknak tartotta, és bizonyosan ugy is irta be könyvébe. Nincs nevetségesebb a’ világon, mint tapasztalásban megőszült Emberek köztt valamelly theoretikus Okoskodót látni.” Az idézett passzusban, nem kétséges, az utolsó kitétel a megfontolandó és persze nem csupán a tárgyazott témára nézve. Széchenyi a gyakorlat és az elmélet között kísérelt meg hidat verni az amúgy nem éppen mozgékonyságáról közismert magyar hierarchiában; felmérte, hogy a társadalmi mobilitást generáló gyarapodás új életformákat követel, amelyek között a szabadidő eltöltésének és a pénz forgathatósának egyik lehetséges terepe a lóversenyzés, ekképp honosította is azt.

A tizenkilencedik század utolsó harmadában már rendeztek futamokat, a később nagy versenyeknek helyet adó Kincsem Park és az Ügető előzménye a Budapesthez közel fekvő Alagon létrehozott pálya volt.

A lóversenyzés és -fogadás hamar jelentős népszerűségre tett szert, egyre szélesebb nyilvánosságban lett közkeletű; az eleinte a felsőbb körök érdeklődésére számot tartó, majd - a totalizatőr osztalék bevezetése következményeképp - a társadalom kevésbé tehetős rétegeit megszólító játék a húszas-harmincas években talált végleges otthonra a fent már említett Kincsem Parkban illetve az Ügetőn. A két megnevezés egyben a versenyzés szabályaira utal; az előbbin a klasszikus lóverseny-szabályok érvényesültek: a lovon ülő zsoké a lovaglás ősi formái szerint hajtja lovát, az utóbbin a ló mögött kis kordé csatlakozik, ebben ül a zsoké, akinek nem pusztán a gyorsaságra kell ügyelnie, hanem a ló lépéseknek megvan a „táncrendje”, az ügető állatnak legalább egy lába a földön kell legyen, különben – vágta esetében – kizárják a versenyből.

A turista, mit tehet, örül neki, hogy itt lehet, idézzük a nyolcvanas évek undregroundjának zenekarát, az Európa Kiadót, tehát, ha felkészült magyarországi portyájára, ilyesmikről is értesülhet, s ha már erről értesült, esetleg megpróbálja felkeresni a lóversenyzés fellegvárait.

Mielőtt azonban nyomába erednénk, nem szalaszhatjuk el, hogy ki ne emelnénk: a jegyzetíró életideje alatt nyert tapasztalatok, amelyek a nyolcvanas évek elejére nyúlnak vissza, egészen elképesztő hangulatokban fogantak; a fogadás izgalmát mintegy felülmúlóan találkozhatott a méltatott helyszíneken legkülönbözőbb korú, történetű honfitársaival; még a háború előttről, a legendás versenyekre emlékező, ormótlan és súlyos nagykabátokban imbolyogtak itt öregurak, úgynevezett deklasszált elemek és gazdagodó, a szocializmus enyhülő törvényi szigorát kihasználó zöldségesek, butikosok és autókereskedők. De jártak ide egyetemisták és a kortárs irodalom nagyjai és jártak színészek, zenészek, bohémia minden rendű és rangú szereplői. És persze jártak nagyon szegény emberek szintén, és jártak magányos nyugdíjasok, szinte csak fillérekkel játszani elsősorban a társaság, a jó levegő végett. A pázsit nyáron is, akárha havazás után, hófehér, az érvénytelen tikettek borítják, a tribünön a szemek elé messzelátó emelkedik, hogy a túlsó kanyarnál forduló mezőnyt pásztázzák. A hangszóróból az isteni, mitológiai időkből a karcos bemondó: Fogatok, starthóóóóóóóóóóóóz, starthóóóóóóóóóóóz! Start! A büfékben kisfröccsök és szalontüdők, olcsó, rövid szivarok füstje, a turf (a fogadók újságja) fölött összehajoló fejek, lázas jegyzetelés. Állópultok és páholyok, beütős kasszák és az Ügetőn egy fehér, kábé ötvenes évekbeli, fecskefarkú Opel, amint lassan-méltósággal felvezeti a lovakat.

Mindez együtt volt a lóverseny, igen, kedves vendégségbe érkezett barátaim, mondja az idegenvezetővé avanzsált jegyzetelő.

De most, hogy kíváncsiságukat kielégítsem, nos, ehhez kedvem cseppet sem mutatkozik, mert az Ügetőre már elkísérni önöket nem tudom; helyén bevásárlóközpont díszeleg, ráadásul szívfájdalmamra az egykori főépületet installálták a konzumálás székesegyházába, ekképp lábamat oda be nem teszem. A Kincsem Park még áll, ám módomban önöket kalauzolni oda sem lehet, mert a Kincsem Park (elnevezését a valaha versenyben futott lovak legjobbikától nyerte), nos a galopp bámulatos lélegzetű épületegyüttese javarész üresen tátong, a kispénzű kifizető pénztárak, a nagyösszegű kifizető pénztárak egytől egyig használaton kívül. A húszas években méltón megálmodott lóverseny kellékei díszletek csupán, ugyanis a magyar lóversenyzést francia cég vette meg hét évvel ezelőtt, azzal az ígérettel, hogy az ingatlanbiznisz (ld. pláza az Ügető helyén) fejében felvirágoztatja a lófogadást, amivel azt is mondtuk döbbenten legott, hogy Magyarországon sikerült elérni: a lóversenyzés veszteséges lett. Ehelyett lett nekik áruházuk hatalmas, ellenben a Kincsem Park eredeti, tágas, szépen ívelő, a pályát ölelő tribünje elé egy könnyűszerkezetes, kvázi-műanyag tribünt emeltek, mögötte burkolózik sötétbe a fényes napokat látott épület és többi társa.

Amikor először megpillantottam, azt hittem, nyomban elhűlök, meg inkább: meghűlök, megbetegszem, kihűlök, tényleg megbillentem, egyensúlyom veszélyben forgott. Épp szilveszter volt, amikor az ünnepi, évzáró versenyek vannak, kint egész Budapest, így volt ez a régi Ügetőn, úgy tűnt, mindörökre. De és itt nem bocsátkozom ismétlésbe; lett, ami lett. Úgyhogy, kedves barátaim, arra bíztatom önöket, keljenek útra saját maguk, ilyet szerintem Európa közepén még sosem láttak.

Széchenyi István egyik bonmot-ja így hangzott: Magyarország nem volt, hanem lesz! A remélt Magyarország, az előzőek tükrében is megtekinthető, most nincs, jóllehet hisszük erősen: valamikor lesz, fejezte be komoran a foglalkozásariporter és ló lépésekben elügetett.

Legközelebb vigasztalóbb „képregény”-tájakra csábítja olvasóit, veti hátra menekülés közben.

Jánossy Lajos