Nem megérteni, nem úgy

Pedig ha jobban odafigyelnénk, valószínűleg ezek az apró megakadások mutatnák meg igazán, hogy mennyire tudunk jól sétálni, mennyire lehet. Mennyire nem.

Lassú, kimért lépésekkel indulok el a villamosmegállóban az aluljáró felé. Ráérek, jóval korábban kijöttem, mint ahogy a vonat érkezik, ami elé igyekszem, pedig tudom azt is, hogy legalább negyedórát késni fog. Ezen a vonalon negyedóra az átlag nyáron, ősszel ez lemegy hét-nyolc percre, tavasszal és télen viszont a fél óra sem ritka. Hogy mi az évszakok szerepe ebben, nem tudom biztosan, de egyértelműnek tűnik, hogy a magyar vasút ingadozó, beteges vérnyomására közvetlen hatással van a változó idő.

Haladok tehát ráérős lépéseimmel az aluljáró felé, aztán a peremén egyszer csak megtorpanok. Éjszaka van már, az utolsó Pécsről érkező vonathoz akarok kiérni, a háttérben hallom is a Déli pályaudvar nehéz szuszogását. Mint egy nyugtalan álmú öreg háziállat, meg-megrándulva fekszik dohos kosarában. Egy másik gyalogos is megtorpan mellettem, fiatal katonaarcú férfi zöld utazótáskával a vállán. Együtt bámulunk bele a koromsötét aluljáróba. Az jut eszembe hirtelen, hogy ördögi, de aztán el is szégyellem magam, amiért így felértékelek egy megalázott, haldokló építményt. Illetve nem is építmény ez szakszerűen, hanem műtárgy, bár elsőre ez legalább akkora felértékelésnek hangzik, mint az ördögi jelző. Közben a mellettem álló katonaarcú (aki, tulajdonképpen, ha jobban megnézem, lehet, hogy inkább csak focista) mélyen beletúr a zsebébe, kiveszi a mobilját, majd a telefon képernyőjét gyér fényforrásként előrenyújtva, bátran nekiindul, hogy a kiszámíthatatlanul letöredezett élű, kopott lépcsőkön leereszkedjen a műtárgyba. Én is előveszem a telefonom és utána indulok, majd az utolsó lépcsőn ismét megtorpanok, a talajszintre fektetett fekete műanyag elnyeli mobilom erőtlen világát. De ez a megtorpanás sem tart sokáig, szemem megszokja a sötétet, így már biztonságosabb. Az aluljáró végén még látom eltűnni a focista alkalmi telefon-lámpását, de az abból az irányból beszűrődő lámpafény lassan beszivárogva egyébként is felhígítja a sötét sűrűjét.

Végül, amint elérem az aluljáró végét, újra megállok egy fél pillanatra. Nem szándékosan, de ahogy feltárul a Déli épületének elhagyatott mije is?, mondjuk árnya, megtorpanok hirtelen. És nem, nem jut szembe, hogy eredeti-e vajon vagy csak másolat az a Vasarely-szobor, amelyik egy félhomályos, gazos betonvályúban áll valahol éppen velem szemben, mint ahogy arra a nagy forgatókorongra sem gondolok, ami sokáig, akár egy kiszámíthatatlanul pörgő mutatójú óra, arra próbált itt minden utazót emlékeztetni, hogy az idő mégsem úgy halad előre, ahogy azt hiszik, de Kővári György könyvespolcát sem képzelem el, amin hosszú évekig porosodott az Ybl-díj, amit az építész a pályaudvar terveiért kapott. Mindezek helyett egyetlen fénykép jut eszembe, amit valamikor korábban az interneten találtam. A pályaudvar nemrégiben átadott, büszke, vasbeton lépcsőzete látható rajta egykori, ma már valóban csak kísérteteknek tűnő alakokkal, akik a homlokzat Köszöntjük a kedves utazóközönséget! felirata alatt téblábolnak. Honnan érkezett vajon az az apa és fia, akik a baloldalon bandukolnak lefelé, vagy miről beszélhettek vajon azok a férfiak, akik a jobboldali lépcső tetején diskurálgatnak az őket körbevevő tömegről láthatóan tudomást se véve? Ez a bejárat ma már nem is létezik, ugyanúgy eltűnt, ahogy az üvegfelületen alig kivehetően visszatükröződő fákat is kivágták. Valamiféle vonzódás mégis van bennem, érzem, az épület iránt. Talán szeretet is, de nem szívesen mennék ilyen messzire.

Mire felérek a koszos lépcsőkön a fogadócsarnokhoz, a félreeső zugokból, kiszögellésekből áradó évtizedes húgyszag mindezt kiveri a fejemből. Egyetlen dolog merül már csak fel bennem: mi kell ahhoz, mennyi felelőtlenség, mekkora lemondás, hogy egy puszta anyagot ennyire megalázzanak, mint azt a betont, amiből a pályaudvar épült? Aztán, önkéntelen védekezésképpen, gondolom, egy verssor szorítja ki ezt a kérdést: országos volt a pusztulásban. Országosnak lenni a pusztulásban, mi mindent jelent ez egyszerre? És mennyire igyekszem, megint csak önkéntelen védekezésképpen, gondolom ismét, nem megérteni, nem úgy.

Közben elindulok a megszokott vágány felé, még mindig ráérősen, de már inkább bizonytalanul. Ezúttal a hangosbemondó váratlanul felcsattanó, éles zöreje késztet megállásra. Alig lehet kivenni, amit mond, koncentrálnom kell, hogy megértsem: negyedórát késik a pécsi vonat. Körbefordulok lassan, nincs itt senki más, aztán behúzódom egy oszlop takarásába inkább. Végül is lehet, hogy tényleg minden ennyire egyszerűen kiszámítható. Egy kis ráhagyással, meg-megtorpanva.

Krusovszky Dénes