Otthon

Ha lehetősége van visszamenni, miután elengedte a házat, felépült, túl van minden harcon, kétségen, ha már a tervezésért kapott pénzt is elköltötte, ha már a mész szaga is kiszellőzött szobákból, ha már új szagok, új tárgyak jelentek meg sarkokban, ha már más mondja, hogy az én házam, az én otthonom, az építész akkor is otthon érzi magát, ha lehetősége van visszamenni.

Mi jelenti az otthonosságot? Mi köti oda, miért jelent még bármit is számára? Felesleges kérdések. Nem akkor dől el, nem akkor érzi, hogy ő a mindene, mikor már felmosták a festők lábnyomait, lekaparták az ablakokról a kivitelezés piszkát és birtokba veszi az építtető. Ha már múltja van, mégha ismert és belátható is. Akkor dől el, amikor azt érzi, hogy nem ő tervezi a házat, hanem a vonalak és az elképzelt terek mondják meg mi a következő lépés.

A percek, a napok egyhangúan szaladnak, mikor a kötelező csomópontok kidolgozása folyik, amikor az újabb metszet egyhangú leképezése történik az unalomig ismert alaprajzból. De azok a percek és napok lelassulnak, amikor az addig ismeretlen terek és formák kirajzolódnak a rajzlapon. Minden hajlata, mondata új és mégis ismerős. Helyet kér a világában, eltérít és hozzáad. Érzéki örömöt jelent és kiváltságot a teremtés. Lehunyom a szemem, kinyújtom a karom és teret rajzolok. Kimegyek az utcára és látom a sarkon. Betölti az üres tereket, ott áll, el se kell képzelni. Egymagamban lépek be a térbe, ami pont akkora, pont úgy néz ki, ahogy akarom, pont arra nyílik az ajtó, pont ott van egy ablak és ha azon kinézek pont azt látom, amit látni akarok. Otthon vagyok, az én otthonomban, az én világomban. Abban az ismerős világban, ahol nagyanyám kente a lekváros kenyeret, ahol apám mutatta meg, hogyan lép a huszár L alakban, ahol anyám varrta meg a kiszakadt nadrágom. A kamrában ugyanaz az illat fogad, a fürdőben ugyanott a fogkefém, a konyhában éjjel is megtalálom a villanykapcsolót, a hálóban a szeretőm ül az ágy szélén. Otthon vagyok egy kórházban, egy tanyán, egy lakóház nyolcadik emeletén, a rendőrőrsön, az irodaház fénymásolójában, egy szálloda lobbijában vagy egy uszoda öltözőjében.

Ha lehetőség van visszamenni. Ha lelepleződik a titok. Hogy a fogkefét más is oda teszi, ha éjjel a villanykapcsolót más kéz is megtalálja, ha az ágy szélén más ül. Ha látom, hogy ez az otthon sem az én otthonom, mert az az otthon elveszett valahol félúton. A nyomtatás és az átadás között. Ha az az otthon átköltözött a következő rajzlapra. Fehéren, nem látszóan, váróan, hogy a ceruzával kikaparjam, hogy megmutassa, mégis van otthonom. Nem ott. Nem akkor. De van.

Ja, valahol félúton.

Árvai András