Papírhajó

László Noémi: Papírhajó, 2009. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, Ráció Kiadó, Budapest.

Kölyök

A hinta délben mindig mást jelentett:

árnyékokat a tömbházak falán,

nagyobb kilengést,

mert anya tiltott.

Messze volt az ág,

azt hittem, attól fél:

elérem, s megszököm.

Mikor a rúdról lefejtette ujjam

az ámulat, és számban a homok

valami sós és selymes ízre tévedt,

a mellkasomban megmozdult a csend.

Növekszik egyre, nem tértem magamhoz.

Egy nyírfaág arcomba hull,

megfoghatatlanul.

Özönlés

Élnek a házak, az ágak nélkülem is

kivirulnak. Kopnak a kőfalak alján

szélben-esőben a járdák. Már nem

vasból, rézből, ezüstből készül a reggel.

Már lepedőből, szappanból, celofánból

készül, messze lobog, vagy száll, mint

új buborék és tükrözi lágyan a semmit,

élnek a házak, az ágak égre merednek,

kopnak a kőfalak alján guruló hangok,

nincs nevetés, nincs félelem és nincs

bátor igazság, már nem vasból, rézből,

ezüstből készül a lélek, már levegőből,

sablonból, szeletekből készül, rezzen

a fényben, szélben nyikorog, széthull,

élnek a házak, ágakon érik a felleg,

majd kihasad s teleáraszt mindent

szürke idővel.

Szondy utca

A Szondy utca képzeletbeli:

titokban, lábujjhegyen járok arra,

mintha valaki más volnék, bizalmas

küldetésben.

Homlokzatokról leltárt készítek,

nyitva felejtett ablakon benézek,

mintha valaki, amit látok, ésszel

rendszerbe fogná.

Sehol egy árnyék. Állok egyedül,

táguló szemmel bámulok a napra,

mintha valaki értené: miért süt

ilyen fehéren.

Várok, ameddig megolvas a kő,

páros, páratlan oldal összelábad,

mintha valaki azt álmodná: eltűnt

a Szondy utca.

Kolozsvár

 Mi is történhetett, hogy itt maradtam,

s nem lett belőled Berlin, Róma, Párizs,

körhinta, metró, fürdő, katedrális,

csak hársfaillat hosszú alkonyatban?

Mi is történhetett veled s velem,

hogy nem rohantam más várak falához,

hogy leheleted sosem volt halálos,

hogy fölfogtál a síkos végeken?

Mi voltál? Időm tengerén a bója?

Embernyi, hűs hely tűző napsütésben?

Lőrésem, árkom, féltett büszkeségem,

ostoba harcok fehér lobogója?

Mi voltam én? Vergődő, vak madár,

borzasan csüngő tüskeág a ködben –

de összefontad két karod fölöttem,

és könnyű lettem, mint a hangaszál.

Harminc év múlva

Harminc év múlva mi jut majd eszedbe –

hogy hagyta el szűk medrét a Szamos,

törtek derékba járdaszéli hársak,

füstölt a nap kilobbanó gerezdje;

a tér körül fölhólyagzott az aszfalt,

torz ablakokkal pillogtak a házak,

ledőlt a legutolsó csavart kémény,

akit bántottál, éppen az vigasztalt;

harminc év múlva, átutazó bajnok,

megállsz a bronzszobor talapzatánál,

a repedésben ugyanott a pitypang,

és nincs torony, és nem zúgnak harangok –

a tó vizében ebihalak úsznak,

az aljnövényzet a felszínre tör,

a harmincból tán semmi sem valódi,

és attól tartasz: te vagy a tükör.

László Noémi