![]() |
László Noémi
Költő, műfordító magyar-angol szakon végzett a kolozsvári
Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. Modern angol irodalomból
szerzett doktori fokozatot a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája elnöke.
|
Papírhajó
László Noémi: Papírhajó, 2009. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, Ráció Kiadó, Budapest.
Kölyök
A hinta délben mindig mást jelentett:
árnyékokat a tömbházak falán,
nagyobb kilengést,
mert anya tiltott.
Messze volt az ág,
azt hittem, attól fél:
elérem, s megszököm.
Mikor a rúdról lefejtette ujjam
az ámulat, és számban a homok
valami sós és selymes ízre tévedt,
a mellkasomban megmozdult a csend.
Növekszik egyre, nem tértem magamhoz.
Egy nyírfaág arcomba hull,
megfoghatatlanul.
Özönlés
Élnek a házak, az ágak nélkülem is
kivirulnak. Kopnak a kőfalak alján
szélben-esőben a járdák. Már nem
vasból, rézből, ezüstből készül a reggel.
Már lepedőből, szappanból, celofánból
készül, messze lobog, vagy száll, mint
új buborék és tükrözi lágyan a semmit,
élnek a házak, az ágak égre merednek,
kopnak a kőfalak alján guruló hangok,
nincs nevetés, nincs félelem és nincs
bátor igazság, már nem vasból, rézből,
ezüstből készül a lélek, már levegőből,
sablonból, szeletekből készül, rezzen
a fényben, szélben nyikorog, széthull,
élnek a házak, ágakon érik a felleg,
majd kihasad s teleáraszt mindent
szürke idővel.
Szondy utca
A Szondy utca képzeletbeli:
titokban, lábujjhegyen járok arra,
mintha valaki más volnék, bizalmas
küldetésben.
Homlokzatokról leltárt készítek,
nyitva felejtett ablakon benézek,
mintha valaki, amit látok, ésszel
rendszerbe fogná.
Sehol egy árnyék. Állok egyedül,
táguló szemmel bámulok a napra,
mintha valaki értené: miért süt
ilyen fehéren.
Várok, ameddig megolvas a kő,
páros, páratlan oldal összelábad,
mintha valaki azt álmodná: eltűnt
a Szondy utca.
Kolozsvár
Mi is történhetett, hogy itt maradtam,
s nem lett belőled Berlin, Róma, Párizs,
körhinta, metró, fürdő, katedrális,
csak hársfaillat hosszú alkonyatban?
Mi is történhetett veled s velem,
hogy nem rohantam más várak falához,
hogy leheleted sosem volt halálos,
hogy fölfogtál a síkos végeken?
Mi voltál? Időm tengerén a bója?
Embernyi, hűs hely tűző napsütésben?
Lőrésem, árkom, féltett büszkeségem,
ostoba harcok fehér lobogója?
Mi voltam én? Vergődő, vak madár,
borzasan csüngő tüskeág a ködben –
de összefontad két karod fölöttem,
és könnyű lettem, mint a hangaszál.
Harminc év múlva
Harminc év múlva mi jut majd eszedbe –
hogy hagyta el szűk medrét a Szamos,
törtek derékba járdaszéli hársak,
füstölt a nap kilobbanó gerezdje;
a tér körül fölhólyagzott az aszfalt,
torz ablakokkal pillogtak a házak,
ledőlt a legutolsó csavart kémény,
akit bántottál, éppen az vigasztalt;
harminc év múlva, átutazó bajnok,
megállsz a bronzszobor talapzatánál,
a repedésben ugyanott a pitypang,
és nincs torony, és nem zúgnak harangok –
a tó vizében ebihalak úsznak,
az aljnövényzet a felszínre tör,
a harmincból tán semmi sem valódi,
és attól tartasz: te vagy a tükör.
László Noémi