Playback

Az jó, mondtam, de nem voltam biztos benne, hogy pont a jó szót akartam használni. Inkább azt kellett volna mondanom, hogy jaja. Meg untam is, unom nagyon, ha oktatnak. Hogy a zöldtea jobb, mint a kávé, kisebb, de hosszabban tartó a hatás, a dohányzás lenyomja a gondolkodást, és üzletvezetőnek lenni „inspiratív”. Meg azt ismételgette folyton, hogy „kis picsák”. És eléggé rángott hozzá a feje. Elkezdtem félteni tőle az összes tizennyolc évest, nem akartam, hogy valaha egyet is a körmei közé kapjon s elkezdje kiokosítani, hogy így a pasik, meg úgy a tudatos élet, ami kínkeserves kaparás. De jár nekünk a pucc, csak meg kell dolgozni érte. Pucc: na, ezt nem mondta volna, az egy másik nemzedék. Szóval hogy belőlük is kiégett kurvát gyártson, hogy számolni tanítsa őket, miközben számolni baromira tilos. Ezt úgysem fogja megérteni. Az ilyennel már nevetni sem lehet. Dolgoznom kell azért, hogy nevetni tudjon, dolgozzon más.

„Írtam egy könyvet. Tudod, az olyan, mint egy hosszú magazin, vagy az internet fából”. Bazmeg, még ezen is úgy viháncolt, mintha playbackről menne. Valami kurvára untam már, hogy azt képzeli, engem vizsgál, ami annyiban mutatkozik meg, hogy felolvas a közhelyszótárból. És olyan fejet vág hozzá, mint aki látott már ez-azt. Bekészülök ezektől a fejektől. Semmi kétely, mindig csak a frankó. Olyan, mintha én írnám őket. Beparázhatnék, ha először jutna eszembe. Persze bírom én, ha tanítanak-nevelnek, csak könyörgöm, közben szórakoztassanak is. Persze az én saram. Nem kicsit. Mit keresek itt. Mit ismétlek? Melyik gúnyos mintát? Az apucisat? A hercegest? Valamirevaló nő soha nem éreztet olyasmit, hogy érte meg kell dolgozni, egyszerűen csak fényt csorgat, folyat a határokra, melyek mind az övéi, nem másé. Befényezi őket kicsit, hogy biztosan lássam, s ha nem látnám, egyszerűen hazamenne.

Közben jött a kernyel. Örök svédségben mozgott, finom remegések, semmi erő. Asszem, rám kacsintott, részvétét fejezte ki a nő miatt. Bírtam, de ennyiben is hagytam: kernyellel nem barátkozunk.

Igazából tíz percenként mondtam egy tőmondatot, de ez nem tűnt fel neki. Felspannolta magát, teljesen készen volt: azt érezte kábé, kiismert, de valahol tudta, hogy kiröhögném, ha ezzel előállna. Inkább az zavarná, hogy nem értené, pontosan, min nevetek. Mert idegesítette, hogy nem dicsérem az adottságait, vagy mit. Hogy nem vagyok rámenős. Istenem, rámenős. Még ültem vele kicsit, de valójában már ott hagytam őt. És mást is, jól tudom, Földvár felé félúton.

Pollágh Péter