Rég nem a város peremén

Ez az épület is idegenként lép be a közegébe, de meg akarja ismerni a környezete nyelvét, szokásait, hagyományait, a viselkedését. Jófiúként megfelelni akar, autentikusnak lenni, ugyanakkor vonzza a hely szelleme. Átéli kertvárosi idegenségét, mégis otthonosan érzi magát, nem szerepet játszik, hanem a lényegét adja.

Nem zökkenőmentes a befogadása: az egyik szomszédos golyólyuggatott társasház 13 méteres fallal választatta le magát tőle, vállalva azt, hogy a délről jövő napfénytől megfosztják önmagukat. A másik szomszéd a kertjében élő sündisznóit féltette az építési gödörtől, amibe véleménye szerint a tapasztalatlan vadállatok belegurulhatnak. Megoldásként egy kétember magas acéllemezzel barikádozta el az újonnan érkezett jövevényt.

 

 

 

Ezzel az attitűddel azonosult az új épület is: a tervezők véleménye szerint a belső terek az értékesebb területek, ezért a lakások a kialakult belső kertekre néznek, így az utca felé az épületek bütü oldala jelenik meg, elfordulást sugallva az utcától, amit a véghomlokzatok nagy üvegfelületei oldanak. Valóságosan, szembeszökően, finom hangerővel, de érhetően artikulálva dialógusba lép a Komócsy utcával a vele párhuzamosan, három szinten futó összekötő folyosó. Didaktikusan, de mindenképpen határozottan jelenik meg a méretes acél tartószerkezettel, melyben felfedezhetünk utalást a korábban itt lévő volt ipar területre. Ez a közlekedő út, függőfolyosó, akárminek nevezhető híd a gondolat korpusza.

A telepítés igen érzékenyen reagál a befogadó szövetre: a tervezők 5 egyforma, az utcával merőleges tömegre osztották az épületeket. Három egészen szorosan összetapadt, kettő pedig leválva róluk, külön életet él, vagyis élne, mert mindet összeköti a már említett híd. Látszólag demokratikus, egymásmellé rendelt épülettömegek, de gyakorlatilag mégsem, az épületrészeket a középen kialakított teresedésből közelíthetjük meg, ahová a K. utcai kertkaputól vezet az út - ez a társasház is kerítéssel körbevett terület.

A Fűrész utcán - amelyen gyakorlatilag zártsorúan jelenik meg az épületegyüttes – lévő bejáraton belépve a folyosó új perspektívát ad az épületnek: befelé haladva az épület újabb és újabb arcát tárja fel, változatos, de mégis ismétlődő, ezért ismerős tömegekkel. Sajnos ezt az időrendet két kompromisszum csorbítja: az egyik lépcső ebbe a közlekedési útba került, emiatt az épület innen nem áttekinthető, a haladónak is kerülnie kell. A másik inkább gondolati síkú: a közlekedő a bejárattól a telekhatárig fut, ahová a tervezők szándékai ellenére tűzfalat kellett építeniük, emiatt – ha a lépcső nem lenne útban – végigtekintve egy sivár falat láthatunk, elvéve a lehetőséget a szomszédos öreg épület tűzfalának a látványától, és attól, hogy egy tágabb értelmezési környezetbe helyezkedjünk, érzékelhetővé váljon a meglévő történet, amiből beléptünk. De kárpótol minket a ház: a felsőbb szinteken kitárul a környék. A nyitott, tekergő folyosókon szabadon szalad a tekintet a szomszédság kertjein, kisebb-nagyobb házain, miközben jelen vagyunk, és a huncut szél borzolja a hajunk.

 

 

 

 

 

A homlokzat végső kialakítását ugyanaz az érzékenység alakította, mint az épület belső lényét, annak ellenére, hogy magasabb erők is részt vettek az alakításában, és itt nem csak az esztétikára gondolok. A szigorú építési szabályzók és a tervezői szempontok szerencsésen találkoztak, létrehozva egy sajátosan mozgalmas, mégis tisztelettudóan alázatos megjelenést.  

Zugló rétegei folynak itt egybe: a gangos, zeg-zugos házak, a változó beépítés, az intim kertek, az át és belátások. Az épület mesél, Zuglóról mesél. Ez a ház megértette Zugló hagyományait, értékeit, a lelkét, mégis idegen marad a szűkebb kertvárosi környezetben. De hozzá kell tennem, hogy Zugló addig marad jó hely, amíg idegenként áll ott.

 

 

 

Árvai András