Szeged mellé beszélés

Jövő évben ünneplem tízedik évfordulóját annak, hogy tíz éve szeretnék elutazni Párizsba és mindezidáig ez nem sikerült. Szegeddel, az árvíz-emlékű, Móra Ferenc-szivart szívó várossal hasonló módon, némi szentséges áhítatban vagyok: kétszer pedig voltam benne és kétszer pedig senki nem mutatta be úgy rendesen.

Első találkozásom nem-Szegeddel a Tisza iránti vágy beteljesítése miatt történt. Szeged partján megnéztem a Tiszát. Siettem a korláthoz, hogy megnézzem. Megnéztem, mint egy ruhaboltban a nőket utánzó próbababákat, ez a Tisza is olyan próbavíz, próbafolyó, próba-Tisza volt, mert a róla olvasott földrajzi meghatározásoknak messze nem felelt meg. Juhász Gyula nem ezt ígérte nekem. Csak az ál-Tisza hazudhatott, mert egy magyar költő soha nem hazudik. Egy magyar azért hazudik, hazudozik, „hazudgál”, együtt a dolog ritkább, -- a magyar költőnek a hazudozás nem szokása. Nem volt szőke a Tisza, nem volt Tiszaszerű. A Juhász Gyula szobornak döntöttem a hátam és sírtam. Sirattam a Tiszát, a szép, szőke, drága Tiszát.

A második találkozásom nem-Szegeddel tavaly történt. Egy régi barátom, Jézus Krisztus faszobra lóg a dómban, őt néztem meg közelebbről. Mielőtt beléptem volna a Feleségemmel a dómba, körülnéztem a téren. A téren galambok voltak, mint Krakkó főterén, egy pillanatra azt hittem, összecsúszott a két város főtere, eggyé vált, az egyik város tere megette a másik város terét. Egy asszony kéregetett a téren, nem adtam neki semmit, nem adtam, mert addigra elfogyott az összes pénzem. Ha jól emlékszem, a Feleségem adott neki valamennyit, majd bementünk a dómba. A dómban a Jézus szobor a világ egyik legszebb Jézus szobra. Beszélgettünk régi barátunkkal, a Jézus Krisztus szoborral.

Uram, ennyi szenvedést nem vagyok képes, hogy megértsek.

Nem értem ezt a szenvedés-nyelvet.

A feltépett, megalázott bőrt, a vért, az oldaladból kifolyó vizet.

Két méter magasan a fejem és a Feleségem feje felett lógó Krisztus szép volt és megható. A szép és megható Krisztus a fejünk felett adott némi reményt arra, hogy jobb lesz, de azóta a körülmények rosszabbodásának tanújelét tapasztaltuk, a Krisztus oldalából kifolyó víz elpárolgott, a sebek nem húzódtak össze és a test feltámadása a szorongást termelte újra és újra a testünkben. A szenvedés nyelve a szenvedés felé billent.

A dómból kijövet sütött a nap.

A nap sütött a dómból kijövet.

A Feleségem arca szép volt és megható.

A Feleségem arca szép és megható.

A város régi épületei között nem bújtak elő a város régi épületei. Kerestük és nem találtuk. Szerintem az megint nem Szeged volt. Szeged a szegedieké, és ez annyira igaz, hogy a Budapestről vagy máshonnan érkező vendég – betolakodó – Szegedből nem lát semmit. Szeged becsukja magát, elrepül, mint abban a nagyon híres Babits-novellában a falu.

Van egy fénykép, három férfi áll rajta.

A három férfiből már nem él senki.

Az egyiket úgy hívják, hogy Kosztolányi Dezső. Nem látszik jól, még egyszer leírom.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ.

A másik két férfi Babits Mihály és Juhász Gyula. Hunyorognak, a szemükbe világít a fény vagy azt mondta nekik a fényképész, hogy hunyorogjanak. Ennek nehéz utánajárnom, mert minden valószínűség szerint a fényképész sem él. A fényképész abban az esetben él, ha a fénykép készítésekor tizenvalahány éves volt. Ha tizenvalahány éves is volt, előfordulhat, hogy a fénykép készítése után azonnal és véglegesen megöregedett. Vagy hirtelen meghalt, mint egy három nehéz arcú magyar költőt fényképező fényképész. Nem derül ki, hogy mi történt. Mögöttük a Tisza, de ha jól szemügyre vesszük, hogy mi van a fotón, részletesebben, hogy mi nincs rajta, akkor észrevesszük hamar, hogy Kosztolányi és Babits mögött nincs semmi. Ami látszik, az nem a Tisza, az nem egy részlet Szegedből, az a légüres, puha semmi, a hús-vér-Szeged-valóság Juhász Gyula mögött rajzolódik lassan és némán, tükörtisztán, a két férfi erről nem tud, Juhász Gyula igen, az arca mutatja, hogy ő tudja. Juhász Gyula mindent tudott, csak az elegáns meghalást, na, azt nem tudta szegény. Az elegáns meghalást Kosztolányi Dezső és Babits Mihály se tudta. Ki halt meg elegánsan? Az, aki az életben soha nem volt elegáns: Ady Endre.

Ady Endre elegáns arccal, elegáns mosollyal a halotti ágyon.

Ő tudta.

Meg is mondta magáról udvariatlanul és flegmán: Én a halál rokona vagyok.

Nem tévedett, az volt. A legféltettebb rokona.

Szeretem ezeket a magyar képeket. Magyar kép, magyar ecsettel. A másik kedvenc képemen Juhász Gyula és Móra Ferenc ül egy padon. Móra kivételesen nem ásatásból jön, szép öltönyt, nyakkendőt visel, Juhász Gyula úgy fordítja a fejét, mint manapság a munkanélküli fiatalok, vagy mint akkoriban a rosszul fizetett költők, újságírók, öngyilkosjelöltek. A fényképen mindkét alak mögött elfut a Szegedség, a két autentikus arc a táj és a város része.

Szeged néhány mozgó nevezetessége közül keveset láthat az ember Szeged utcáin.

Mikor látta valaki mostanában Szegeden Temesi Ferencet?

Én nem láttam őt.

Láttam, de nem Szegeden és nem séta közben.

Láttam buszon, villamoson, kocsmában, könyvfesztiválon, Budapesten.

Szegeden nem láttam.

Bartók Béla hányszor volt Szegeden?

És Balázs Béla?

Szegedi halászlé.

Szegedi paprika.

Szegedi téliszalámi.

Egy gasztronómiai márkanevekre feltűzött magyar város.

A nyál összefut tőle a számban.

Ayhan Gökhan