Szeretek a Művészetek Palotájában

Nem mintha különösebb kedvtelésem lenne különböző középületekben üríteni, de a Művészetek Palotája az a hely, ahol a legnagyobb nyugodtsággal hagyom ott az aktuális kiállítás műveit, vagy éppen egy zongoraversenyt, hogy aztán a toalett felé vegyem az utam. Csak semmi görcs.

Nem tudhatom önök hogy vannak vele, de én személy szerint hadilábon állok az otthonomtól távol eső helyeken történő ürítéssel. Rendkívül zavarba tudok jönni, ha a Műcsarnok, ne adj isten az Operaház klasszicizáló és fröcsögően reprezentatív tereiben hozza úgy a sors. Mert bár a terek tágak, mégis rendkívül összeszűkülve érzem magam bennük. Ezzel szemben a Művészetek Palotájában nyugtatóan hat rám az a tér és formakezelés, ami önök számára is ismerős lehet. A világért sem szeretném azt sugallni, hogy a kortárs építészet produktumait látván rögtön székelési ingerem támad, ennél a helyzet sokkal összetettebb.

A Művészetek Palotájában a kiállítás és koncerttermektől a mellékhelyiségekig vezető út megannyi aprósággal tűzdelt, amelyek mind hozzájárulnak a végső sikerhez. Azt hiszem ebben is rejlik az épület zsenialitása. Mivel jómagam sokkalta inkább a Ludwig Múzeum rendszeres látogatója vagyok mintsem a hangversenyteremé így engedjék meg, hogy azon keresztül mutassam be azt az összetett dramaturgiát.

A kiállítás teréből kilépve a padlótól plafonig húzódó panoráma ablakok mellet haladhatunk el. Ezeken keresztül villanhat fel szemünk sarkában a budai panoráma és a Nemzeti Színház veretes feneke. Továbbhaladva a közlekedő másik oldalán a könyvtár tűnik fel, amely kétséget kizáróan – évezredek építészettörténetét tekintve – a tudás mellett rendszerint a nyugalom és az elmélyültség szimbóluma is egyben. Míg tekintetünk a könyvtár polcain suhan végig a másikoldalon a budai panoráma látképét a Művészetek Palotájának két szint magas rendezvénytere és a benne helyet foglaló hat darab csonkolt, mondhatni elcsípett végű hiperbolikus-paraboloid lámpatest látványa váltja fel. A súlyos és nehéz, függésükben pedig elegáns tárgyak méltóságteljes statikussága andalítóan hathat szemlélőire. Így érkezhetünk meg a folyosó végére ahol az addigi tágasságot egy jobbra felnyíló szűkebb zárt folyosó váltja fel. A közlekedőhöz képest intimebb térből két további ajtó tárul. Ebben a térben a falak fehérek, a világítás akár olvasásra is alkalmas – mégsem zavaró, a két ajtón kívül pedig egy párnázott pad található benne. A pad különösen hasznos eleme az enteriőrnek párok látogatása esetén, amikor az egyik fél elnyúló székelése okán a másiknak esetlegesen várakoznia kell.

A férfimosdó ajtaja a két helyiség közötti nyomáskülönbségből adódó tompa léghanggal nyílik. Ebből már sejthető, az emberi közérzet szempontjából nem zavaró, a nem kívánt szagok eltávolítása miatt azonban nélkülözhetetlen szellőztetőrendszer működik a mosdóban. A fehérség az ajtó mögött a toalett terében is folytatódik. A falak és az azokat borító mozaikcsempék a fehér különböző árnyalatait viselik. Itt nem találkozhatunk vásári hivalkodással, ám a fehérség mégsem kölcsönöz korházi hatást a térnek, amely mélyreható emlékeket idézhetne fel bennünk. A fény az álmennyezet és a falak találkozásánál körbefutó résből dereng elő, amely a tágasság és a lebegés élményét kelti. Mindez felszabadító, csupán másodpercekkel azelőtt, hogy az ember a hűvös fémkilincs segítségével kinyitná a WC tejüveg ajtaját és elfoglalná megérdemelt helyet a szokottnál tágasabb ám nem zavaróan tágas térben.

Ezek után következne a közvécékben már megszokott és oly idegőrlő procedúra, amely során az egyszeri polgár a kör négyszögesítéséhez hasonlítható heroikus küzdelemben próbálná meg a WC-papír hosszúkás darabjait elhelyezni a WC kerekded ülőkéjén. Erre azonban itt nincs szükség. Az ülőke szembetűnő makulátlansága a gépesítés csodája. Minden egyes használat után, egy apró fiók nyílik, mely bő vízzel mossa, légfúvással pedig azonnal szárítja a játékosan körbeforduló ülőkét. Az attrakció kifejezetten szórakoztató, és akár levezetésnek is tekinthető a dolgos percek után.

A mosdókagylóhoz lépve utolsó pillantást vethetünk az egy darabból formált műkőpultra, melyben a kagyló a pult lapjába mélyedő, lágy ívvel induló és lágy ívvel végződő öböl. Kéztörlés közben pedig nyugodtan konstatálhatjuk, sehol egy gyöngyöző izzadság a homlokon, sehol egy erőlködésről árulkodó duzzadt ér a halántékon. Szeretek a Művészetek Palotájában.

Smiló Dávid