Találkozás egy időutazóval

Alighogy elkezdtem a felolvasást, kerekképű, pocakos férfi lépett a terembe. Nem ült le, pedig akadt hely az első sorokban. Jobb vállával az egyik oszlopnak dőlt, úgy hallgatott végig. Arra gondoltam, valószínűleg csak betévedt, és járatlan az efféle helyeken. De valami miatt mégsem tűnt melegedő, pogácsára, borra ácsingózó nyugdíjasnak.  

   Felolvasás után néhányan odajöttek dedikáltatni. Utolsónak Karcsi maradt, aki bár vízgáz-szerelő, a város vezérolvasójának számít. Minden kortárs írót ismer, a friss könyveket azonnal megvásárolja, régebbi példányokat is felkutat. Most is nagyjából tucatnyi példánnyal ült le mellém. Antológiákat is hozott, meg folyóiratokat, így eltelt pár perc, míg mindegyikbe beleírtam a nevemet s a keltezést. Közben mesélt a lányáról, aki csupán ötödikes, ám írásai megjelentek a Népújság mellékletében is. Megígértem, hogy elolvasom őket, és ha megadja a címét, megírom a véleményemet. Közölte, hogy neki nincs internete, és nem is akarja beköttetni, mert azt tapasztalta, hogy aki netezni kezd, az leszokik az olvasásról.

   Már senkit sem láttam a teremben, amikor elköszöntem tőle. Nyilván átmentek a szomszédos kocsmába, ahol mézes forraltbort kínáltak fele árban aznap. Magam is oda készülődtem. Beraktam táskámba a könyvemet, s a sálamat rendezgettem, amikor megint felbukkant a pocakos alak. Odajött, és zavartan megszólított.

   Vidékinek néztem, a sapkája miatt talán. Volt tekintetében valami durva elhasználtság, de a mosolya megnyugtatott. Azt mondta, csak két percre tartana fel. Olvasta rólam, hogy érdekel az idő… történelmi regényeket írok… ami elhangzott, az az írásom is az időhöz kapcsolódik… igazán érdekes ötlet jövőben készült interjúkat írni, sokat nevetett magában, szórakoztató voltam… Szóval, nem véletlenül keresett meg épp engem. Szeretne felajánlani egy időutazást. Mielőtt bolondnak gondolnám, hallgassam meg. Tudja, hogy reálképzettségem van, meg fogom érteni, amit mond. Nem egy gépet fabrikált, hanem talált valamit. Nem mondja meg, hol történt, puszta óvintézkedés, nem miattam, természetesen, hanem a világ miatt óvná... Lényegében nem is hely, hanem egy faldarab… Lent egy pincében. Egy kődarab, erről van szó, kődarab a falban. Felfedezte, ha azt a követ felmelegíti, akkor attól függően, hogy milyen energiával hevíti, vagyis mennyi lesz a végső hőmérséklete, kisebb vagy nagyobb módosulás történik az idő szerkezetében. Ráteszi a kőre a lézert, egy villanás az egész, bevisz egy bizonyos energiamennyiséget, és amikor kijön a pincéből, abban az évben találja magát, ami megfelel a beállított hőmérsékletnek. Nagyjából. Lehet pár év vagy évtized az eltérés. Több adatra volna szüksége a pontossághoz, ellenben nem tudott elég tapasztalatot gyűjteni, ugyanis az időutazás megviseli a szervezetet. Rosszabb, mint a sugárkezelés, sajnos tudja, az milyen…

   Furcsán nézhettem rá.

   Elkomorulva folytatta. Sikerült kibányásznia a kődarabot a falból. Gyerekökölnyi. Nincs akadálya, hogy oda vigye, ahova akarja. Azért kell a megfelelő helyre szállítania, mert a tulajdonképpeni időutazás tartama nem túl hosszú. Harminc és negyven perc között lehet. Szóval olyasmi ez, mint a liftezés. Berakja a követ egy kis szerkezetbe, felhevíti, és működik a dolog: beszáll a jelenben, kiszáll a múltban. A fagyasztással még nem próbálkozott, az vélhetőleg nem a múltba, hanem a jövőbe repítené…

   Nagyjából ezeket mondta, majd megkérdezte, hova akarnék eljutni. Igen, csak ismételni tudja, rám gondolt. Menjen egy író, nézzen szét, aztán írja le, mit látott, abból mindenki tanulhat. Másokat is lehetne utaztatni. Ebben viszont a segítségemet kéri. Kik azok az írók, akiket érdemes elvinni a távoli időbe?

   De egyelőre rajtam a sor. Hova kívánkozom?

   Hova? Hát, majd gondolkozom, így hirtelen nem tudok választani.

   Jó, gondolkozzam. De ebből a válaszból úgy sejti, nem hiszek neki.

   Nem akartam megbántani, kértem, ne gondoljon ilyesmit. Valóban, nem tudom, milyen múltbeli jelen megpillantására vágynék leginkább. Tulajdonképpen megcsömörlöttem a múlttól. De a jövőtől is. Telítődtem. A jelenről szeretnék írni, ezer apró részletével, a maga időtlenségében és céltalanságában.

   Úgy elszomorodott, mint egy kisgyermek.

   Nem vagyok kíváncsi a múltra, de ha akarja, mesélje el valamelyik időutazását, majd megírom, szívesen.

   Elmesélje? Melyiket?

   A legizgalmasabbat, természetesen.

   Akkor elmeséli, hogyan találkozott a szüleivel.

   Jó, mesélje.

   Nos, tudja rólam, hogy szatmári vagyok. Ismerem a régi Iparosotthon épületét? Ismerem, feleltem, egyik nagyapám az iparosok alelnöke volt, a másik pedig a büfét üzemeltette. Aha, látta a büfét is. 1953-ban történt az eset. Ismerem belülről is az épületet?

   Igen, feleltem, gyerekkoromban ott üzemelt a Popular nevű mozi.

   Tudja. A hatvanas években volt gyerek, sokszor járt abban a moziban. Kopulárnak hívták, a az ifjak beavatásával foglalkozó Csuzlák-lányok miatt, illetve hát amiatt, amit műveltek. De ő nem a gyerekkorába akart visszatérni. Kíváncsi volt az épület fénykorára. Amikor még tündökölt, amikor ott koncertezett Bartók s ott olvasott fel Móricz… Sajnos elvétett néhány évet, és 1953-ba került vissza. Sajnos? Inkább hálistennek…

   Ahogy a kis hátsóudvarról belépett, az anyja a büfé előtt állt, markában aprópénzt számlálgatott. Népes fürtökben érkezett a közönség. Ő nehezen ocsúdott az érkezés után, elbámészkodott, véletlenül meglökte anyja könyökét. Fémpénz hullott a márványpadlóra. Zavartan elnézést kért, és rögtön keresgélni kezdte a szétgurult banikat. Akkor még nem tudhatta biztosan, hogy az anyja az, ellenben bizonyíték nélkül is egyértelmű volt. Minden porcikája arról tudósította, hogy ez a lány nagyon közel áll hozzá. Mintha ő maga volna. Teste-lelke. Legnagyobb szerelme. Nem volt semmi határ, csak az egyetemes tiltás, amit nem hághatunk át, mert az átlépés a valóság összedöntése volna, a világ rendjének, az időnek és a törvénynek az összezavarása. Itt jegyzi meg, hogy lényegében az időutazás is tiltott átlépés… nem csoda, ha belebetegszik… minden út hétmérföldes lépés a halál felé.

   Tessék hagyni, mondta a lány, nem olyan fontos. Tetszikelte, merthogy több mint harminc évvel fiatalabb volt, mint ő. Nem fontos, ismételte meg, s elindult a terem felé, ahol aznap egy szovjet darabot játszottak, a falon látta a plakátját, óriási vörös csillag díszelgett a tetején, minden feliratot eljelentéktelenítve. Talán a darab címe is az volt, hogy Vöröscsillag.

   A beszélő kis hatásszünetet tartott, én pedig érdeklődéssel vártam a folytatást. Kipirult, s annyira beleélte magát, mintha színpadon játszana.  

    -- Anyám elindult a terem felé, de megtorpant, visszafordult, és megkérdezte tőlem, én nem megyek be? Nem akart inni valamit?, kérdeztem tőle, mert én se akartam, hogy elváljunk. Nem fontos, mondta. Jaj, miből igyon, elszórtam a pénzét, ha tudná, mennyire sajnálom. Nálam sajnos egy vas sincs, de megkeresem, valószínűleg begurult a sarokba. Nem, nem akarok inni semmit, úgysem szeretem a málnaszörpöt, s amióta meghalt Lajos bácsi, a büfés, azóta nem árulnak mentát, pedig az nagyon finom volt.

   Én leereszkedtem a félhomályos sarokban, és végigtapogattam a falak szemetes tövét. Egyszer csak odalépett mellém egy fiú, lehajolt, és mutató és hüvelykujja közé csippentette az elgurult 5 banist. Parancsoljon, mondta, és felém nyújtotta. Ez a fiú az apám volt.   

   Őt is ugyanazzal az érzéssel szerettem, mint anyámat, anélkül, hogy tudtam volna, mi ennek az érzésnek a neve. A keblemhez szorítottam volna, de csak mosolyogtam, s valahogy elhebegtem, nem az én pénzem, hanem a kisasszonyé. Hamiskásan villant a szeme, nyilván a szóhasználatom szórakoztatta. Szőke haja hátrafésülve, kék szeme kiragyogott napbarnította arcából. Ahogy anyámmal egymás felé fordult az arcuk, látni véltem, minként indázik egymás felé a hajuk, miként akarnak a hajszálak összefonódni, anyám fekete dróthajszálai apám selyemfű hajszálaival… Nem ismerjük egymást, mondta apám anyámnak. Bemutathatom önöket?, kérdeztem. Apám bólintott, anyám viszont kicsit kivárt. Örök életében nagyon megnézte, kivel áll szóba. Aztán mégis előre nyújtotta kezét. Apám megmondta a nevét. Aztán anyám is, s már el is kapta pillantását apámról. Akkor valami rám egyáltalán nem jellemző mozdulattal, ugyanis ritkán érintek meg idegeneket, megmarkoltam a csak futólag összeérintett kezüket, átfogtam, mint két madárkát. Apám erős, nagy keze szinte kisfiús volt még, anyám kézfeje pedig olyan vékony, mint verébfióka háta. Hosszan tartottam az egymásra simuló ujjakat, várva, hogy pihegve megnyugodjanak, s pár pillanatra  összeolvadjanak.

   Kezdtem szédülni. Azt hiszem, említettem már, az utazás, különösen a visszatérés nagyon megvisel. Igaz, maga a tulajdonképpeni út röpke szédület csupán, nem rossz érzés, kicsit a részegséghez hasonlít. Nem mindig tudom állva elviselni. Ezért gyorsan elbúcsúztam tőlük, ők pedig elindultak be a terembe. Láttam még, hogy egymás mellé ülnek le, és már anyám is mosolyog. Szívesen odalopóztam volna mögéjük… nem akartam eljönni, otthagyni őket... jaj, nem.  

   Az épületből persze nem sokat láttam, hiába próbálom felidézni, semmire nem emlékszem. De ott jártam, igen. És találkoztam anyámmal és apámmal. És összehoztam őket. Igen. Én vagyok erre a bizonyíték.

   -- Jó, akkor én meg fogom írni ezt a történetet – szólaltam meg, miközben elindultam az ajtó felé, ahol megjelent a feleségem, egy pohár forraltborral integetve, türelmetlenül várnak már a másik teremben. – Megírom, és amit írok, az annak lesz a bizonyítéka, hogy találkoztam önnel. Találkoztam egy időutazóval…

Láng Zsolt