Tyúkólak költészete

Tövissi Zsolttal, a székely tündérrel Csíkpálfalván beszélgettünk kollégája, Lőrincz Barna házáról, Kós Károlyról és a nem létező kapcsolódási pontokról, a tyúkólak költészetéről, építészetről.

Erdélyi magyar építészként miképp viszonyulsz Kós Károlyhoz, hogyan van jelen a munkáidban, gondolkodásodban?

Ez olyan, mint az árva vagy elhagyott gyerek sirámai, bosszúsága. Ha Kós Károly építész maradt volna, nem mint egyfajta atyánk, apostolunk, iránymutató és a lelket bennünk tartó személyiség vált volna belőle – és itt be is fejezem az ömlengést és áttérek a gúnyolódásra -, a legjobb építész lett a grafikusok közt és a legjobb drámaíró az építészek közt. Ha mindezekkel a tehetségeivel nem foglalkozik, hanem tényleg azzal, amit tud - mert világszintre helyezkedett azzal a tudásával 1911-ben -, ha sikerült volna megtartani, akkor építészirodaként ugyanakkora kisugárzása lett volna. Ugyanúgy körbeállták volna a képzőművészek, a néprajzosok és az irodalmárok. Nem lett volna fontos, hogy ő mindezt csinálja és feladja az építészeti gondolkodását. Anthony Gallnak van egy roppant lelkiiismeretesen összegyűjtött monográfiája Kósról. Döbbenet végiglapozni, elpörgeted az első oldalait: színes és erőteljes, elpörgeted a hátralevő felét és az biza szürke és nagyon gyenge középszerű. Nem azért, mert Kós kijött a formából – nemcsak azért, mert ki is jött -, hanem nem volt meg a megbízónak az ereje, lendülete, hogy ki is vitelezze azt, amit az öreg csinált. Fájdalmas dolog látni valakinek a pályáját – Alvar Aaltonak is látjuk akezdeti munkáit, Le Corbusiernek is látjuk akezdeti villáját - ami nagyon hagyományörző és kispolgári -, de azt is, hogy hova fejlődtek gyakorlás útján, építészeti gondolkodás útján. Kósnál is észrevehető ez a fejlődés: Kolozsváron van egy nagyon jó galéria a sétatér közepén, az már egy Hoffman-ízű, nagyon szép, szinte kubista alkotás, minimális modorossággal, népies menettel. Mégis 60 évesen, 70 évesen a régi 20 éves stílusában dolgozott, ami elég szomorú és ez jellemző az erdélyi társadalom jórészére is, különösen az építészetre, ahol nem a radikális, forradalmi, balos, haladó, szociálisan érzékeny rétegek nyomják a sok pénzt, hanem egy konzervatív réteg. Nyilván ez is lehet haladó, ez is lehet baloldali, ha arisztokrata is. És ez a réteg egyértelműen idézi a múltat. Nem valóságos értékkeresésben vagyunk, hanem valami hiteles régit nyalogatunk.


Kós húszas éveire gondolsz?

Ez a szecesszióból kinövő nemzeti romantika. Nem tudott átütni egy Art Deco-ba nem tudott átütni egy egészséges modernizmusba. Csíkszeredában működött egy nagyon ügyes építész, Berek Ferencnek hívják, van vagy 8-10 háza, a legérdekesebbett ennek az őrültségnek az alkalmával, amikor a várost lemészárolták 80-ban, lebontották, egy vasüzlet volt. Nagyon érdekes art decos vonások voltak a homlokzatán. Az az épület nagyon szépen vitte tovább, hogyan lehet egy nagyon jól felépített tömegjátékú házba apró részletekben a kalotaszegi motívum vállalható magyaros jelrendszerét és csipkéit diszkréten belevinni.

Az identitászavarunkat nagy mértékben fokozza, hogy nincs köztünk egy akkora született tehetség, mint Kós Károly. De lám lám, mostoha körülmények között Kós sem tudja a született tehetségét érvényre juttatni. Az ötvenes években az agrártudományi egyetemen Kolozsváron a mezőgazdasági építészetet adta elő, a szovjet kolhozok hintésével. El kellett tartani a családját. Persze azt mondja, hogy a legszebb életet élte, ami elképzelhető volt számára. De mit is mondhat egy ilyen erős karakterű ember, nem mondhatja azt, hogy tévedtem.

Árva építészként én azért sírok, hogy miért nem tartott fenn egy jó ütős építészirodát, és hogy én miért nem kapcsolódhatnék ahhoz szépen, szervesen. Egy valódi iskolát lehett volna teremteni erre. Nem jött ki.

Ezekszerint a te kezedet is Kós mozgatja, valahol még oda-odanézel. Szükség lenne egy rituális apagyilkosságra? Le kell számolni Kóssal, hogy szabadabbak legyetek?

Le kell számolni azzal az édességgel, amit tálcán Kós Károly csomagolásban elvárnak tőled. Esetleg nagyon sikeres és népszerű is leszel azzal, hogyha beleesel ebbe a tévedésbe, ebbe a karámba beszorulsz, hogy Kós romantikus nemzeti stílusában megtartod azt a kuncsaftkört, akinek Kós jelenti a mai identitásunkat is. Kóstól meg kell tanulni azt, hogy bizonyos dolgokat, amik kifejezetten szakmailag magyarázhatók, azt milyen szépen és jól old meg. Azon kívül egy kultúrtörténeti örökség, egy nagyszerű dolog, attól gazdagabb vagyok, de nem minta az építészetemnek. Nem szabad, hogy az legyen, mert az elmúlt. Ugyanúgy kuruc sem leszek, pedig szerettem őket. Attól még belémépült, csak nem azt csinálom.


Az az építész is, aki ezzel a hagyománnyal már szakított, nem  hordozza magán ezt a stigmát? Magyarországról nézve minduntalan keresni fogják és számonkérik a kapcsolódási pontokat Kóshoz, még úgyis, hogy nincs is köztetek szerves átmenet - ahogy elmondtad.

Nincs egy egészséges átértelmezés. Nem került a szakmába olyan, aki Kós tevékenységére épített volna és amellett korszerű lett volna. Vagy azért nincs, mert nem született meg még az illető, vagy azért is nehéz ilyen embernek feltűnni, mert túl nagy a távolság, túl eltávolodott tőlünk. Az igazán értékes Kós az első világháború végével bealkonyult, mint a magyarság.

Mennyire fontos számotokra, itt praktizáló építészeknek, az anyaországi visszhang? Mennyire referencia, hogy mit csinálnak éppen a Műegyetemen?

Az egy referencia, mert egyfajta gátlásból abba az irányba terelődik a figyelmünk vagy onnan várjuk a mannát vagy a simogatást vagy a bármit. Ugyanakkor itt egy roppant kedves és érdeklődő román szakmai réteg is van, akikkel szintén nagyon érdemes és gyümölcsöző barátkozni, roppant termékeny dolog lehet. általános, hogy a Budapest felé fordulás az nekünk egy vigaszkeresés, egy önigazolás-szindróma. Ki-ki megkapja a maga személyiségét és az ő hatása alatt maximum a kismestere, plagizátora vagy nem tudom mije lesz.
Itt az építésztársadalom most rotyog össze, de még nincs. Inkább csak az önmagára ébredésnek örülhetünk, az öntudatra-ébredésnek, a köztudatba-épülésnek. Nem volt sokáig egyértelmű, hogy erdélyi vagy, építész vagy, magyar vagy és ez hol látszik a munkádban.

A te munkáidban is felfedezhető a népi építészet, a hagyományos megoldások, akár épületszerkezet vagy térszervezés továbbvitele.

Nagyon jó muníciósláda a népi építészetben a pragmatizmus, a szellemesség, nagyon jól értenek a tyúkólak költészetéhez és a deszkakerítések költészetéhez és a csűrök hátának a dolgaihoz. Ez egy olyan szótár, amiből ha az ember merít, akkor miért merítsen másból? Ha máshol élnék, akkor valószínűleg a különböző textúrájú üvegek áttetszősége izgatna, de ide pottyantam. Leszámoltam azzal, hogy hiába is akarnék valami áttetsző, rafinált üvegépítészetet művelni, mert itt senki nem hozza nekem elő azt az igényt és nem áll elő azzal az anyaggal.
El is voltam keseredve, hogy nekem most folyamatosan kulipintyó, tetőtérbeépítéses, magasfedésű kertitörpe építészetet kell művelni. különböző nyaralóhelyekre rendeltek villákat és egyértelmű volt az a furcsa ízlés, amit elvártak. Soha nem lesz módom egy városiasabb témához megbízást kapni. Ami végül a műemléki épületanyaghoz vezetett, rávilágított arra, hogy mi fontos: fent jártam a Salvator-kápolnánál itt a Kissomlyón és láttam, hogy milyen örökérvényűen tud találni a meszelt vakolat, azzal a göcsörtös kanálhátas durvaságával, a megöregedett deszkával, némi kis üveggel. Ez már három olyan anyag, amivel bármit el lehet mondani. Kész, megvan a szótáram. És ezt kicsit a falusi lelemény mozdulataival kell kiegészíteni. Ha az emberben van egy kis humorérzék, akkor azonnal felfedezi ezeket a jópofa megoldásokat.
Most is vallom, hogy az épület egy olyan környezete kell legyen annak, aki használja - különösen a lakóépület -, ami őt gyógyítja. Richard Neutra írja, hogy az építészet legyen egy fizioterápia, ami egy nagyon szép gondolat. A fizioterápiától, ami a testnek egy teljes ellazulása, a gyógyítóenergiákra való nyitottságát célozza, nem áll messze, hogy a szellemedet is magas szintekre emeld. Egy épület, ami fizoterápiaszerű, legyen olyan épület, amiben kis imádságok vannak, vagyis olyan sarkok, amik a meditációra vagy a hétköznapoktól való elemelkedésre serkentik vagy biztatják a használóját.
Ezek az alapvető képletek: legyen nagyon használható, nézzen intelligensen olyan irányba, ahová érdemes, vislekedjen személyes módon, akár mintha élőlény lenne, legyenek meg a saját törvényei vagy öntörvényei és a felületképzés, a szerkezet az pedig ebből a tárházból jöhet.

Maga a ház, a kerítés vagy a telek nem volt önmagában bizonyítható érték, viszont az egymás mellé helyezésük szabálya, a szövete, az öltésmódja és annak az ismétlése hatalmas erőt adott és hatalmas értéket. Roppant fontosnak tartom a stíluskérdéseken felül, hogy tudsz-e a szövetbe nyúlni úgy, hogy el tudd mondani, miért akartad azt. Tudatosul-e benned az, hogy egy szövethez nyúltál. Adott esetben a szövetet ki kell emelni, hangsúlyt, rangot kell adni annak az utcának, mert nincs neki, hiányzik és akkor be kell pótolni. Vagy nem érdemes semmihez sem kötődni, viszont a helyet akkor meg kell érteni és megmutatni a továbbiakban, hogy mit mulasztottak el az elődök. Az építészet valódi része, nem pedig a rólad gyártott logosz, az tárgyiasságában nyilvánul meg, ilyen értelemben Zumthort nagyon közelinek érzem, mert nála roppant fontos minden ideológia mellett az anyag, a szubsztancia mit mond és mit sugároz ki magából. Az anyag és a textúrán keresztül varázsol, a taktilitás, a kapcsolat elengedhetetlenül fontos az építészetben.
Ezek azok az irányelvek, amik számomra egy tájékozódó vagy pörgettyű rendszert alkotnak, amitől egyenesbe tudok jönni


Sok műemlék épülettel foglalkoztál vagy éppen foglalkozol.

A műemlék olyan, mint amikor leülsz egy okos öreggel, aki elkezd neked mondani dolgokat és nem tudod otthagyni, mert annyira izgalmas. Lassan tisztul a kép a hátrahagyott nyomok alapján. Egy ideig vak vagy, nem tudod mit látsz, aztán elkezded olvasni. Ha már eleget láttál, akkor tudod, hogy az miért került ide és ha odateszed vakon az ujjad, ott is úgy van, mert csak úgy lehet, mert tudod, hogy hogy csinálták. Ilyen értelemben egy fantasztikus beszélgetés a múlttal, roppant tanulságos. Főleg, ha még utánaolvashatsz, nyomozhatsz iés okos, intelligens emberek társaságában lehetsz, akik többnyire mind elég bolondok ahhoz, hogy műemlékesek legyenek.
Kell néhány alapszabály: kompatibilitás, nagyon rafinált, nagyon modern és ha kell nagyon savanyú, ha kell nagyon érdekes, provokatív szemlélet az, hogy ne erősítsd meg azt a tetőt annyira, hogy az legyen a legerősebb, mert akkor összeomlik az alsó része. Tudd meg azt, hogy mennyire laza az egész és a beavatkozásod ugyanaz a lazasági szintű legyen. Ne egy részfeladatot csinálj meg úgy, örökre, egyszer és mindenkorra, hogy aztán a többi tönkremenjen. Ha fityeg egy gombod, nem dróttal varrod fel a szövethez, mert igaz, hogy a drót többet nem szakad el, de kiszakítja a szövetet.
A tündér motívum fejezi ki leginkább a műemlékes szakmát: óriási tudásod van, semmi egód, azt csinálod, amit a jó Isten akar. Tündér voltál, senki sem látta, hogy ottjártál, csak azt, hogy az az épület milyen jó karban van, milyen jól mond nekünk. Kell ennél szebb feladat? Ez tényleg nagyon jó. Nyugodtan tud aludni az ember, ha ilyesmikkel dolgozik.
Nyilván, ha egy jó pályázatot megnyernék valami modern dologra, az is ugyanígy izgatna, de az az alternatíva, hogy egy ostoba tökfilkónak a pénze után én is potyogtassak le kártékony dolgokat, az hibás, az nem követhető út, attól óvakodni kell.

Árvai András