Úgy, ahogy van

A vászon rohadt kurva, bármire kész, ha eleget fizetsz. A szeretkezés nem a testé, úgy fogalmaznék, az a kapukon túl van. Amikor átlépsz egy kaput, és később megint, egy másikat. Beljebb lenni bizsergés, gyorsabb és lassabb mozdulatok, mintha szopnának, egyszerre használhatod a kezed, a szád és a nyelved is. Összehasonlíthatatlan a többivel. És erre még rájön, ki mennyire ügyes. A volt barátnőm ezért nem szopott le rajtam kívül senkit. A bizsergés egyre közeledik, az ember kivár, reménykedik, aztán megijed, kétségbeesik, talán kapkod, de minden élvezés után csak a baszott nagy csönd marad. Meg az üresség, hogy az ember végképp kevés, se mással, se önmagával nem tud mit kezdeni. Nincs megváltás. Léna, tudod, az a kurva, akivel együtt éltem, ilyenkor mindig kiröhögött, János, te már megint túlérzed a dolgokat. Kiröhögött és leszólt, de a világ összes pénzéért nem vett volna a szájába rajtam kívül mást. Szóval fogd a lakásban lévő cuccait, a bútorokat, ruhákat, könyveket, és baszd ki mind az udvarra. Meg tudja oldani, ha félrekúrt, el tudja vinni, nem olyan gyenge, mint amilyennek mutatja magát. De úgyse fogod megtenni. Mert gyáva szar vagy te is.

Ülök a fotelban, ami az övé, ülök a lakásban, ami az enyém, hirtelen a birtoklás értelmét nyeri, eszembe jut Nelli, aki arról beszélt, a férje egyszer hazajött részegen a sarki kocsmából, mire ő kinyitotta a száját, Legközelebb fogom a sodrófát, és lemegyek, baszd meg, de amit ott kapsz, azt megemlegeted, életedben nem aláz meg senki úgy, ahogy én foglak. És Csaba nem ment többet, mert megtanulta, a valahai ködös tekintetű kóristalány mögött igazából sárkány lehet, és neki nincsen kardja. De még évekig egy lakásban maradt vele a válás után is, és kerülgette mind a hét fejét. Osztozkodni úgy kell, okít a székben ülve, Hogy mindenki magának akarja a többet, mondom, Jó, ezt megjegyzem, de a sárkányokat a királyfi mindig legyőzi, gondolom, de nem mondom ki, és azt sem, látod, ez is egy olyan történet, aminek nem akarok a szereplője lenni. Ő hátradől, keménykezű asszony, én összébb húzom magam, és keresem, merre inognak a nyakán a fejek. Innen mielőbb el kellene. A lehető legtávolabb.

Hónapokig gyáva vagyok a könyveket kidobálni, most kellene a hegytetőre lépni. Egyedül menni végig a kilátó felé, követni a turistajelzést, és aggódva hallgatni, jár-e más is erre, vagy biztosan eltévedek. A hegytetőn zuhanok, a pilótához hasonló, amikor katapultál, vagy a csigalépcsőn lefele, arra, amerre nincsen vége. Aztán ott a kapu, és rettegek, de ki fogom nyitni, megint egy szinttel lejjebb vagyok, és nincs felettem semmi, amire emlékeznék, pedig nagyon-nagyon figyeltem, hogy legalább mindent ne felejtsek el. De elfelejtem, és kezdem elölről, a hegyről a völgybe, mint valami hülye útkereszteződésben, fogalmam sincs, mit jelent a jobbkézszabály. Megszülettem megint, nincs mögöttem semmi, és minden mögöttem van, az a csigasor a fokokkal, képtelen, ahogy a fokok tartják, szorítják egymást, mögöttem a folyosó néma sötétje, penészszag, hideg kövek. Tovább, emlékezzek mindre, ha már emlékszem, feloldozhatóvá lesz a lépcsősor is. A sírra, amit magam ástam ki, a földre, amiről elhittem, szerelem, hogy a szerelem feloldozás, hogy az a férfi eltűri, hogy szeressék. Aki nem tűr, talán nem szeret, aki nem ismeri fel a sárkányokat, nincs mit tűrjön, vakon kopogtat a fal mentén. Nem halad lefelé, nem halad felfelé, csak egy helyben toporog, mintha menne, azt képzeli. De közben kibaszottul egy helyben áll.

Apa ezzel szemben mindig úton van. A kontinens a tenyerébe vésve, nem menekül, fogságba esett, Úton lenni boldogság. Közben elalszik a volánnál, és húsz kilométerrel arrébb ébred fel, hálát félálomban ad a jóistennek, hogy van, és vigyáz rá. Mert az a padka igazából hajszál híja volt. A szalagkorlátról nem is beszélve. Apa itt van, megissza a borát, közben bólogat, a lányom jó helyen van, csak elég okos legyen, és ne bassza el. Ne kúrja, úgy képzelem, inkább ezt használja rám. Pedig nagyon szeret. Elmegy, és belátom, minden megbocsátható visszamenőleg, az először kortyolt sörök, ahogy megkeseredett a szám, a lábai, ahogy az ölében ültem, a visszapillantó tükör, amit mindig átfordított, hogy az út helyett engem nézhessen benne. Ha végiggondolom, micsoda útja vagyok én, előznie kell, hogy láthasson, megfelelő követési távolság. Csikordul, ropog, apa, az életedben én neked a köd vagyok, máskor a hó. Mert megbocsáthatatlan az eldeformálódott gyerekkéz, hogy eggyel több ujj van a lábamon.

Apa tanul beszélni, tanítom szólni hozzám, látod, vannak igék, amiket használhatsz, ha velem beszélsz. Azon túl, hogy Rohadj meg, mert más vagy, sokkal nehezebb kimondani, hogy Rohadjak meg, mert ugyanolyan vagyok. Nagyapa alszik a hideg vízben, a zsidók alszanak. Nagyapát a zsidók adták ki, nagymamát a zsidók bújtatták. Most ezek után mondd meg, hol lakik a jóisten, és bizisten, nem találod a szavakat. Bízz az igékben, megírom majd ezt is. A karcert, ahol nagyapa állt, a reumát és a rossz injekciót, amibe nagymama belehalt. Ilyen történetekkel tele a padlás, a vezetéknév olyan esetleges. Mi múlik azon az egy testen, a szabály erkölcsi, csak annyit tud, ha jön a gyerek, előtte házasodni kell, és nincsenek miértek.

Emlékszem, az a kurva észrevétlenül tűnt el, egyik napról a másikra, és te beletörődtél. Nem tudom, melyik könnyebb. Kiszórni a múltad a kertbe, vigye, ahova akarja, lelépni látszólag könnyűszerrel, vagy kitartani valaki mellett. Mostanában azt gondolom, tudom is, ez utóbbi. Pedig kidobálni könnyű. Bevágni, behajtani, lopva kilopózni is az. De minden reggelben bizonyosságot találni, abban van méltóság. Szóval ne habozz, ágyazz meg, aztán reggelente rendezd el a párnákat. Idővel előbújik a párnakorcból a jóisten, és ott nem lesz karcer, se zsidók, csak nagymama és nagypapa egy képen, merészek, erősek és boldogok. Ahogy sosem látod megöregedni őket.

Csobánka Zsuzsa

Részlet a JAK-füzetek sorozatban megjelenés előtt álló Belém az ujját c. kötetből.