![]() |
Kadlót Nikolett
1986-ban született Salgótarjánban. A PPKE BTK esztétika és kommunikáció szakán végzett , részt vett Lackfi János és Vörös István által vezetett Kreatív Írás Programon. Több éve dolgozik újságíróként, számos hetilapban, folyóíratban jelentek meg publikációi. 2010 óta az Octogon magazin szerkesztője. Az Aranysisak gyermekvers antológia egyik szerzője. |
Valószínűtlenül sok
Egy ideig
lakótelepen laktunk: halványan emlékszem a harcokra, amiket a homokozó
lapátokért vívtunk a játszótéren. Mire megtanultam járni, s felfedezhettem
volna egymagamban a környéket, falura költöztünk. Annak is a legvégén laktunk,
a házsorunk mögött egy zsákutca húzódott, mi csak hátsóutcának hívtuk.
Akik a soron laktak, nem nagyon barátkoztak a hátsó utcai gyerekekkel, ezért hamar kialakult a bandaháború. Erre a legalkalmasabb terepnek a házunkkal szemközti sűrű nádas bizonyult, kisgyerekként ott tanyáztunk minden nyáron. Sokszor reggeltől estig kint voltunk. Fél óra alatt állt az indiánsátor: a lányok széket, asztalt fontak, a fiúk meg felderítették az ellenség bázisát, fegyvereket gyártottak, titkos ösvényeket kerestek, vagy a patakban dagonyáztak. Mikor évekkel később kinőttük a nádkunyhóinkat, a helyére autóalkatrész-gyárat húztak fel. Jó lesz az, jön vele a pénz – mondogatták a helyiek.
Majd faluról kisvárosba, kisebből a nagyobba, s végül a fővárosba jutottam. Itt sem ez a mostani az első albérletem. Kerületről kerületre szelídítettem a várost, de épphogy hozzászoktam egy helyhez, tovább kellett állnom. Amikor a tizennegyedikben laktam, penészes lett a lakás a rossz festés miatt. A hetedikben nagypolgári szobát kaptam, csillárral, rácsos ajtóval. Itt tanultam meg azt is, mi az a lichthof. Pár hónap után már tudtam, mikor kell lemennem az éjjel-nappaliba, hogy ne kelljen sorban állni; előre köszönt a zöldséges; szóltak, ha friss áru jött a turkálóba, és végre jó fodrászt is találtam. Mire felfedeztem a környéken a legszebb templomot, s kezdtem végre otthonosan érezni magam, jöttek a rohamrendőrök, és az utcánkba szaladó tüntetőkkel együtt az én terveimet is elkergették. Ekkor jöttem ide, egy lakótelepi panellakásba, a város szélére. „A kezdet az idők homályába vész, de feltehető, hogy, ha nem is folyamatosan, mindig is laktak a völgyben, miután lezajlottak a nagy helyi geológiai kataklizmák, kialakult a növény-és állatvilág, és e tájakon is megjelent az ember. Akárhogy festett, akárki volt, észre kellett vegye, hogy ez a völgy más, jobb, alkalmasabb, mint a többi. A történeti idők kezdetén megtelepedhettek benne szkíták, kelták, szarmaták, avarok, hunok, szlávok. Vagy a népvándorlás idején választhatták szálláshelynek átutazóban lévő gótok, gepidák, longobárdok.”1
Reggel kinéztem az ablakon, s kávéval a kezemben vizsgálgatni kezdtem a háztömbök közti placcot. Szemben egy kis óvoda működik, még épp olyan közel, hogy innen a másodikról kristálytisztán hallani minden szétesett dominósor utáni toporzékolást, kedves gyereknevetést, vagy a kanálcsörömpölést az ebédnél. Az ablak mellett van az íróasztalom. Elég csak a fejemet elfordítani, s máris látom a szemközti zöld házsort, meg távolabb azt a mustársárgát. Ha nem egyenesedem ki rendesen a székben, egészen barátságosnak hat a látvány. „Az ideális táj ideális. A valóságos táj valóságos. De hogyan áll a dolog az igazzal? Megállapításom lényege, hogy a modern tájkép, amely a valóságot híven akarja ábrázolni, éppen olyan kevéssé igaz, mint az antik tájkép, amely az ideát akarja ábrázolni. Az a természet, amelyet a modern tájképen látni, éppen olyan kevéssé igaz, mint az, amit az antik tájképen látni. (…) A modern tájkép nem ábrázolja sem az ideát, sem az igazságot. Hát akkor mit ábrázol?”2 Csak a fák lombjait látom, s a házakon túl mindent beterít az égbolt. Most vihar készülődik, szemben valaki ruhát kapkod be az erkélyről. „A három portát kerítés választotta el egymástól, és egymásba nyíltak. A felső a középsőbe, a középső az alsóba, és a középsőbe csak úgy lehetett bejutni, hogy az ember áthaladt az alsón, a felsőbe pedig úgy esett a bejárás, hogy az alsó után keresztezte a középső udvarát. A kapukat közös térség, úgynevezett utcaudvar kötötte össze, Mindegyik rendelkezett a szükséges épületekkel, lakóházakkal, istállóval, csűrrel, ólakkal.”3 A házunkban minden percben bezárnak egy ablakot. Ide érzem, ahogy nagy robajjal megrázkódnak az ablaküvegek. Ha panelházban élsz, te is egy folyton nyüzsgő vérkeringés elemi része vagy. Zajoddal, szagoddal, életeddel beleépülsz a rendszerbe, ahol mindig történik valami. Mondjuk egy, a ház előtt szabályosan parkoló Lada visszapillantóját töri tropára valaki, s a felháborodott tulajdonos a liftajtóra ragasztja a darabjait addig, amíg példanélküli szerencséjére jelentkezik a becsületes rongáló.
Közvetlenül az én lakásom felett is fura emberek laknak. Máig nem tudtam beazonosítani a zajokat, amiket a nap bármely szakában képesek előidézni, és amivel tűrőképességemet próbálgatják. Leginkább gumilabda pattogásra emlékeztet – ahogy az eldobott labda nagyot koppanva a földre ér, majd pattan egyet, s ahogy fogy az energiája, egyre tompábbakat puffan a padlón, míg végül elgurul. Megpróbáltam felmenteni őket, hogy biztos gyerekeik vannak, vagy esetleg kutya van a lakásban, s annak a körme kopog a parkettán, de ez is egyre kevésbé tűnik valószínűnek. Biztos velem van a baj, talán nem vagyok elég alkalmazkodóképes. „Hozzánk is befordult egy ponyvás, nagy autó, elsodorta a hullásra álló faleveleket, ágakat szaggatott le. A kiürített lakásból, az ágy alól, a szekrény mögül, a pincéből, az erkélyről is valószínűtlenül sok holmi állt össze papírzsákba tömött könyvek, műanyagfóliákba szorított textilek, ládákkal mentett törékeny tárgyak halmazává. Utoljára néztem ki az ablakon.”4
Fél nyolc van, és elmentek a viharfelhők. Fejem felett tompa puffanások zajával kísérve megérkezik az este. A zöld és mustársárga házak fakulni látszanak, minden ruhát beszedtek már a közelgő sötét elől. Kíváncsi vagyok, hol gyűlnek össze a magunk mögött hagyott ízek, színek, zajok. Hogy mennyire lehet messze menekülni a nedves falak dohos illatától, a szalma érdes tapintásától, vagy a panelházak különös közösségérzetétől. S vajon mennyire hiányozhat valakinek egy gumilabda?
Kadlót Nikolett
1Oravecz Imre: Ondrok gödre
2Hamvas Béla: Antik és modern tájkép In: A babérligetkönyv
3Oravecz Imre: Ondrok gödre
4Ágh István: Enyémmé lakott elhagyott városrészek In: Virágárok