Valószínűtlenül sok

Egy ideig lakótelepen laktunk: halványan emlékszem a harcokra, amiket a homokozó lapátokért vívtunk a játszótéren. Mire megtanultam járni, s felfedezhettem volna egymagamban a környéket, falura költöztünk. Annak is a legvégén laktunk, a házsorunk mögött egy zsákutca húzódott, mi csak hátsóutcának hívtuk.

Akik a soron laktak, nem nagyon barátkoztak a hátsó utcai gyerekekkel, ezért hamar kialakult a bandaháború. Erre a legalkalmasabb terepnek a házunkkal szemközti sűrű nádas bizonyult, kisgyerekként ott tanyáztunk minden nyáron. Sokszor reggeltől estig kint voltunk. Fél óra alatt állt az indiánsátor: a lányok széket, asztalt fontak, a fiúk meg felderítették az ellenség bázisát, fegyvereket gyártottak, titkos ösvényeket kerestek, vagy a patakban dagonyáztak. Mikor évekkel később kinőttük a nádkunyhóinkat, a helyére autóalkatrész-gyárat húztak fel. Jó lesz az, jön vele a pénz – mondogatták a helyiek.

Majd faluról kisvárosba, kisebből a nagyobba, s végül a fővárosba jutottam. Itt sem ez a mostani az első albérletem. Kerületről kerületre szelídítettem a várost, de épphogy hozzászoktam egy helyhez, tovább kellett állnom. Amikor a tizennegyedikben laktam, penészes lett a lakás a rossz festés miatt. A hetedikben nagypolgári szobát kaptam, csillárral, rácsos ajtóval. Itt tanultam meg azt is, mi az a lichthof. Pár hónap után már tudtam, mikor kell lemennem az éjjel-nappaliba, hogy ne kelljen sorban állni; előre köszönt a zöldséges; szóltak, ha friss áru jött a turkálóba, és végre jó fodrászt is találtam. Mire felfedeztem a környéken a legszebb templomot, s kezdtem végre otthonosan érezni magam, jöttek a rohamrendőrök, és az utcánkba szaladó tüntetőkkel együtt az én terveimet is elkergették. Ekkor jöttem ide, egy lakótelepi panellakásba, a város szélére. „A kezdet az idők homályába vész, de feltehető, hogy, ha nem is folyamatosan, mindig is laktak a völgyben, miután lezajlottak a nagy helyi geológiai kataklizmák, kialakult a növény-és állatvilág, és e tájakon is megjelent az ember. Akárhogy festett, akárki volt, észre kellett vegye, hogy ez a völgy más, jobb, alkalmasabb, mint a többi. A történeti idők kezdetén megtelepedhettek benne szkíták, kelták, szarmaták, avarok, hunok, szlávok. Vagy a népvándorlás idején választhatták szálláshelynek átutazóban lévő gótok, gepidák, longobárdok.”¹

Reggel kinéztem az ablakon, s kávéval a kezemben vizsgálgatni kezdtem a háztömbök közti placcot. Szemben egy kis óvoda működik, még épp olyan közel, hogy innen a másodikról kristálytisztán hallani minden szétesett dominósor utáni toporzékolást, kedves gyereknevetést, vagy a kanálcsörömpölést az ebédnél. Az ablak mellett van az íróasztalom. Elég csak a fejemet elfordítani, s máris látom a szemközti zöld házsort, meg távolabb azt a mustársárgát. Ha nem egyenesedem ki rendesen a székben, egészen barátságosnak hat a látvány. „Az ideális táj ideális. A valóságos táj valóságos. De hogyan áll a dolog az igazzal? Megállapításom lényege, hogy a modern tájkép, amely a valóságot híven akarja ábrázolni, éppen olyan kevéssé igaz, mint az antik tájkép, amely az ideát akarja ábrázolni. Az a természet, amelyet a modern tájképen látni, éppen olyan kevéssé igaz, mint az, amit az antik tájképen látni. (…) A modern tájkép nem ábrázolja sem az ideát, sem az igazságot. Hát akkor mit ábrázol?”² Csak a fák lombjait látom, s a házakon túl mindent beterít az égbolt. Most vihar készülődik, szemben valaki ruhát kapkod be az erkélyről. „A három portát kerítés választotta el egymástól, és egymásba nyíltak. A felső a középsőbe, a középső az alsóba, és a középsőbe csak úgy lehetett bejutni, hogy az ember áthaladt az alsón, a felsőbe pedig úgy esett a bejárás, hogy az alsó után keresztezte a középső udvarát. A kapukat közös térség, úgynevezett utcaudvar kötötte össze, Mindegyik rendelkezett a szükséges épületekkel, lakóházakkal, istállóval, csűrrel, ólakkal.”³ A házunkban minden percben bezárnak egy ablakot. Ide érzem, ahogy nagy robajjal megrázkódnak az ablaküvegek. Ha panelházban élsz, te is egy folyton nyüzsgő vérkeringés elemi része vagy. Zajoddal, szagoddal, életeddel beleépülsz a rendszerbe, ahol mindig történik valami. Mondjuk egy, a ház előtt szabályosan parkoló Lada visszapillantóját töri tropára valaki, s a felháborodott tulajdonos a liftajtóra ragasztja a darabjait addig, amíg példanélküli szerencséjére jelentkezik a becsületes rongáló.

Közvetlenül az én lakásom felett is fura emberek laknak. Máig nem tudtam beazonosítani a zajokat, amiket a nap bármely szakában képesek előidézni, és amivel tűrőképességemet próbálgatják. Leginkább gumilabda pattogásra emlékeztet – ahogy az eldobott labda nagyot koppanva a földre ér, majd pattan egyet, s ahogy fogy az energiája, egyre tompábbakat puffan a padlón, míg végül elgurul. Megpróbáltam felmenteni őket, hogy biztos gyerekeik vannak, vagy esetleg kutya van a lakásban, s annak a körme kopog a parkettán, de ez is egyre kevésbé tűnik valószínűnek. Biztos velem van a baj, talán nem vagyok elég alkalmazkodóképes. „Hozzánk is befordult egy ponyvás, nagy autó, elsodorta a hullásra álló faleveleket, ágakat szaggatott le. A kiürített lakásból, az ágy alól, a szekrény mögül, a pincéből, az erkélyről is valószínűtlenül sok holmi állt össze papírzsákba tömött könyvek, műanyagfóliákba szorított textilek, ládákkal mentett törékeny tárgyak halmazává. Utoljára néztem ki az ablakon.”⁴

Fél nyolc van, és elmentek a viharfelhők. Fejem felett tompa puffanások zajával kísérve megérkezik az este. A zöld és mustársárga házak fakulni látszanak, minden ruhát beszedtek már a közelgő sötét elől. Kíváncsi vagyok, hol gyűlnek össze a magunk mögött hagyott ízek, színek, zajok. Hogy mennyire lehet messze menekülni a nedves falak dohos illatától, a szalma érdes tapintásától, vagy a panelházak különös közösségérzetétől. S vajon mennyire hiányozhat valakinek egy gumilabda?

Kadlót Nikolett

 ¹Oravecz Imre: Ondrok gödre

²Hamvas Béla: Antik és modern tájkép In: A babérligetkönyv

³Oravecz Imre: Ondrok gödre

⁴Ágh István: Enyémmé lakott elhagyott városrészek In: Virágárok