Víg postás

180 kilométer, néha több. Valamiért mégis itt vagyok. Majdnem a legnagyobb. Miskolc, a Második. És a második is tud édes lenni. LeMisizem, de nem egy mézes hely. A sör és a fröccs  itt üdítő, a bor meg csak bor. Ha nem iszol, hívják a lódoktort. Itt magadért felelsz.

A sarkon áll a Víg postás, de nem adja olcsón magát. Dominál a piros. A vígzöld. Méltó a színvilág. Ha elég színes vagy, talán odaadja magát. Odadobja, s belőled színvakot csinál. Aztán kirabol. Az apródért megcsinál. Mégis visszajársz hozzá. Vissza hát.

A pulttal szemben ott a félkarú kis szentély. Egy miskulancia, egy beugró, egy kiszögellés, egy vájat, egy kabin: összeszedtem az utca egész szókincsét.

Szóval egy kabin, ódon lampionnal, vörös függönnyel: egy félkarú gépet véd, takar. Szociofób postások rögtön magukra is rántják a függönyt. A kar ragad, mint a bélyeg, a gombok pedig levélfehérek.

Itt mindig találsz egy sokat látott postást. Ha megkérdezi, mit csinálsz, mondd azt: csak kézbesítek.

A hirtelenszőke pincér előbb leveszi, ami lóg rajtad, aztán letegez. De nem kell félni, nem mártja meg benned a kést. Amúgy is úgy mondaná: halef.  

Zöld, hajóablakos csapóajtó, Piszkos Frednek is tetszene. Ezen át juthatsz csak a belső terembe: ahol címeres, piros postaláda lóg a főasztal felett. Feltűnik persze, hogy ez a terem nem dohányzik. Leszokott, de éjjellátó van rajtad: még látod a függés nyomait.

Orrok is lógnak a falon. De ne kérdezz: rendelj. Attól, hogy a szakács a bajszával kavarja a levest, még figyel tégedet.

Postáskönyöklő három is van. Nem muszáj leülni (semmilyen büntetést). Bejön a Zöldember, megtámasztja magát, s rendel rögtön valami zöldet. Például csehszlovák tisztaságú Becherovkát. Komótosan kortyol. Itt úrként fogadják.

Piros tapéta. Bekeretezett fémkürtök a falon. Egyszer itt mulatatott egy egész postászenekar. Pár bajusz és hangszer itt maradt, azokat szögelték aztán a sápadt falra. Megfeszítették. És harmadnapon bekeretezték. Egy megfeszített bajusz: víg postások, erről írjatok dalt!

Ha megfújjuk a kürtöt, megtörténhet bármi. A bajszok visszatérnek gazdáikhoz, hogy mást ne mondjak.

Igyekvő pikoló lohol a főpincér nyomában, aki simán felvesz bármi elhullott fonalat. Egy „pesti kritikussal gazdagon töltött” csirke-becsináltat ajánl. Aztán keleti paprikát, tele csípős sötétséggel. Porhanyósat. Meg kakasnyalókát, fantáziaöntettel. Vagy téli fagyit, avasi keserűvel.

Nem kard, klarinét áll ki a falból: én mondom. Szinte hallom az avasi muzsikát, a borsodi, zenebonát. A mosdóban van papírtörlő, meg sem érdemeljük.

Ragyognak az üvegtáblák. Alig látszik már rajtuk egy-két orrnyom. Karácsonyi égők vad hálója borítja be a komoly üveget. Aki fennakad a hálón, az magára vessen. Mint egy nyugdíjas postásvarjú: levesbe kerül, szépen, csendben.

Aki itt itta élete első Martiniját, az felismer bármilyen hazugságot. Abból még rendőr, író is lehet.

Egy vörös csillagot rejtett el itt a Régi Béla. Az ragyog, az melegít! – magyarázza egy lóbaszó a szomszéd asztalnál, de jő a kernyel, és szájkosarat tesz rá. Itt aztán megdolgoznak. A borravalóért is.

A sztrapacskán talán még túl fiatal a túró. A séf nem sózza túl, nem az a szerelmetes típus. Csülök pékné módra, kevés hús, sok krumpli, de eteti magát. Én meg a cigány homlokára nyomok egy lilát: egy régi 500-ast. Egy Adyt, bele is könnyezik, esküszik, hogy ő személyesen látta Adyt, „azt a Bandit”, smúzolt is vele. Én meg azt magyarázom neki, hogy vegye már ki a kismagnót a hegedűből. Aztán tipli.

Megjöttek a hangoskodók. Kevés fog, de annál több kalap. Jól mulat az asztal. Megbocsátjuk nekik. Egy ’79-ben elkezdődött bankett rezgései, utóvédharcai. After party. Semmi extra, extra dry a szám is. Rendelek. Aztán megint. Nem vagyok fogatlan, nyugger vámpír, de be tudok én olvadni. Nem kell nekem kétszer mondani.

Nem beszélni magyar – súgja oda Tarantino, s tudjuk, hogy hazudik. Ide már mindenkit beengednek? Összekacsintunk, s átad egy levelet, egy bagoly hozta, pedig a baglyok nem azok, amiknek látszanak. Cooper ügynöktől, a nagy indiántól jött. De most nem olvasok föl. Volt gyerekszobám, én tudom, mi a levél, mi a titok.

(Víg postás, Miskolc, Kazinczy utca 14.)

Pollágh Péter