Z.Halmágyi, Ekler és U.Nagy Szigligeten
Z. Halmágyi Judit, Ekler Dezső és U. Nagy Gábor a JAK vendégei voltak Szigligeten,a hagyományosan, nyár végén megrendezett írótáborban.
A beszélgetésről készült hanganyag meghallgatható erre a linkre kattintva (a felvétel eleje kicsit halk).
Részlet a beszélgetésből:
Árvai András: Az első házatokról szeretnék kérdezni, arról, hogy milyen hatással volt rátok? Elég sok épület van mögöttetek, mégis valami működik bennetek, hogy újabb és újabbakat tervezzetek és lássatok felépülni. Milyen volt az első találkozás?
Ekler Dezső: Az első ház?
Á.A.: Igen, milyen érzések voltak benned, amikor láttad azt, ami a gondolatok és tervek után megvalósult?
E.D.: Ez talán olyasmi lehet, amikor egy írónak kinyomtatják az első szövegét. Tehát a materiális, létrejövő építésben való részvétel és az eredmény az egy olyan mély benyomást kelt az emberben, hogy ami addig csak a fejében létezett, az ott valóságosan és nagy méretben van, ami rabul tudja ejteni az embert.
Addig én egy filosz hajlamú, írogató, dumálós ember voltam és amikor azt megépítettük…
Á.A.: Melyik ház volt ez?
E.D.: Nagykállóba - talán ismerik a fiatalok is, ez Nyíregyháza mögött egy kisváros -, ahol van egy népművészeti tábor, ahová húsz éve járnak táncházas kultúrából származó fiatalok, ez a Téka tábor és ennek a tábornak van egy tánccsűrje, amiben 300 ember tud táncolni. Egy sisak alakú, mintha egy kelta sisakot felnagyítottak volna, van két nagy tollas szellőző ablaka és nincsen belül oszlop, ami akadályozná, hogy körbetáncoljanak.
Ezt összeraktuk, végig részt vettem az ácsolásban, és amikor a végén ott áll, az meg tudja határozni az ember életét. Nekem meghatározta olyan értelemben, hogy onnan kezdve házakat bütykölök.
Mondjuk az a ház nagyon híres lett, nagyon sok helyen publikálták, külföldön díjakat kaptam: Olaszországban, Szlovéniában. Ami segíti az embert abban, hogy komolyan vegye magát és ezt az egész dolgot.
Á.A.: És neked Judit, mi volt az első találkozásod?
Z.Halmágyi Judit: Zsolna utcai társasház, ami az igazán első, viszonylag önálló, a Virág Csaba műtermében dolgoztam harmincad magammal. Az első nagy találkozás az, amikor egy ilyen kétméteres nagy állat állt előttem és üvöltött, hogy b..meg ki volt ez az állat, aki ezt rajzolta? És közben egyszer csak megcsinálták. Megint csak nagyon szerényen: ha az ember minél jobban belehatol a sűrűjébe, minél többet tud, annál jobban rájön, hogy mennyi mindent nem tud.
Szerintem az alázat a kulcsszó. Néha csak így röhögve állunk, néha meg boldogan, például, amikor felhívnak, hogy ez jól sikerült.
Egyébként lehet érezni, egyszerűen belülről kijön, hogy huh, ez most jó.
U.Nagy Gábor: Nekem kettő volt. Az egyik az tulajdonképpen idejekorán, azt is mondhatnám, hogy az első munkám volt még a tervezőintézetben. Budapesten a Rókus kórház udvarában egy új előcsarnok épület, ami egyszer csak megépült. Lerajzoltam, és egyszer csak ott állt.
És hogy ez mennyire nem normális dolog, azt akkor értettem meg, amikor leköltöztem az Őrségbe és megépítettem az első házat, hihetetlen kínlódások között. Minden egyes apró momentum kérdéseket vetett fel felém: hogy mennyi mész kell a habarcsba? F..gom nem volt – elnézést a kifejezésért -, hogy mennyi mész meg cement kell a habarcsba, mert azt nekem az egyetemen nem tanították meg. Azt egy kőművesnek tanítják a szakközépiskolában, de nekem feltették ezeket a kérdéseket és ezenkívül még ötven ilyet.
Ez volt az az élmény, ahol megéltem azt, hogy a házat tényleg részekből kell összerakni, azokkal, akik ebben részt vesznek, és ez nem úgy zajlik, mint ahogyan a Rókus kórház előcsarnoka zajlott, hogy lerajzolom és egyszer csak megépítik és örülök.
Ez nyílván léptékfüggő dolog. Nem lehet minden részletében átélni egy akármilyen és akármekkora épületnél. De analóg módon ez kicsiben, nagyban ugyanúgy zajlik, amikor az ember megéli az építést és megéli azt, hogy az, amit kigondolt, az egy nagyon küzdelmes folyamaton keresztül tud megvalósulni.
Ez volt a másik. Az igazi.
Á.A.: Utaltatok a felelősségre, hogy mennyire nyomasztó tud lenni egy építkezésnél, amikor jönnek a munkagépek és öntik a betont, és látni, hogy rengeteg pénz folyik el nap, mint nap, amiért az embernek felelősséget kell vállalni. Ez az egyik nyomasztó része ennek a szakmának, de van más felelőssége is az építésznek, illetve van-e más felelőssége az építésznek? Egyre több ember él városban, szóba került az energiatudatosság is, hogy mennyi energiát pazarolnak el ezek az épületek. Adott lenne a dolog, hogy azok, akik a városokat tervezik, az építészek szava vagy felelőssége növekedjen vagy akár átvegye a politikusoktól vagy a jogászoktól, hogy egy város miként alakul, egy épület hogyan valósul meg. Éreztek-e ilyen felelősséget, részt vesztek-e ilyen közéleti kérdésekben?
E.D.: Röviden válaszolnék, annak ellenére, hogy aki ismeri a szövegeimet 15-20 évvel korábbról, az nagyjából tudja, hogy egy ilyen harcos környezetvédőnek számítottam, illetve egy harcos pesszimistának. 15-20 éve is, mondjuk az Ezredvégi beszélgetésben is elmondtam, hogy ez a vonat elment és ez a civilizáció gyakorlatilag fejre állítja a föld ökológiáját. A válaszom mégis az, hogy régóta figyelem, hogy akár Esterházy Péter, akár Nádas Péter soha nem írt semmit az ökológiai válságról, mondjuk a Nádas bizonyos értelemben a világvégét megpendíti és ki lehet olvasni, de hogy mint prominens értelmiségi ökológiai értelemben soha nem nyilatkozott, az számomra elgondolkodtató. Mostanában arra hajlok, hogy valószínűleg teljesen igaza van. Tehát aki tudja, hogy miről van szó, legyen építész vagy író, az tudja, hogy a szerepek le vannak osztva. Te író vagy ők pedig politikusok, és hogy az ökológiai katasztrófát kinek állt volna módjában elhárítani, az egy nagyon érdekes kérdés. Véleményem szerint senkinek.
Ezért, hogy ki mennyi hőszigetelést tesz és kinek mennyire zöld a dumája, ez sima piacszerzési marketing. Ha magunkat idézőjelben, művésznek gondoljuk.
Z.H.J.: Örülök, hogy ezt mondtad, nem azt, hogy művésznek gondoljuk magunkat, hanem hogy úgy tűnik, hogy ez már egy pr és marketing blabla lett. Igen, mint minden nemes ügy, először fellángol, először van egy nagyon komoly etikus, a társadalmat felrázó folyamat, de bizony-bizony, aki ebből is nyerészkedni akar, akár csak ilyen ál-módon, akik ilyen stempliket nyomnak magukra, azok a legveszélyesebbek. Nagyon nehéz kiszűrni, ugyanakkor azt is tudom, hogy milyen gigászi munka folyik mögötte, hogy találjanak ilyen utakat. Én úgy gondolom, hogy amikor tudomásunkra jut egy-egy új módszer, technika, ami ráadásul az élhetőséget is szolgálja, amikor az a tér együtt lélegzik a környezetével, és ezt meg tudjuk csinálni, akkor mindenképpen törekedni kell rá. Én is rosszul vagyok tőle, hogy minden zöld, ráadásul megjelentek a megélhetési zöldek, akik oda-vissza zsarolnak. Ugyanakkor ugyanúgy kialakul erre a dologra egy piac és érdek és lobbi. Ez valóan megtörtént. De azért gondolom, hogy ezért megszűnni így dolgozni és te mondtad ezt metodikát, ahogy tervezünk, hát ez egy gyönyörű félinitm dolog, ugyanúgy a várostervezésben is van ilyen, amit szintén már kezdenek lejáratni ez a participatív módszer, amit kultúráltabb, felelősebb vagy már régebb óta demokráciát játszó országokban ez hogyan zajlik, nyilván ott is vannak torzulások. De mégis az, hogy fordítva vannak a dolgok, hogy beszélgetésekkel, az ott élőkkel, vizsgálatokkal, letapogatással, annak a helynek a jövőbeni szerepe vagy éppen a múltja. Tehát teljesen más módszerek jelentek meg a várostervezésben, amiben szeretek hinni, miközben rengeteg kudarcélményem volt. Az a lényeg, hogy higgyük, hogy lehet, hogy beleszólhatunk, hogy beinduljanak az emberek, hogy felvállalják a gondolataikat, hogy kimondják, és főleg ne hagyják magukat, mert ez nem a mi egyedüli küzdelmünk. És az egyik leggyönyörűbb írásod az Erzsébetváros régi zsidónegyed iránti kiáltás volt és 15 évre rá belefutott. Azért mondom, hogy nekünk fontos, hogy jelezzük. Nem szünhetünk meg abban hinni, ez egy szakmaetikai kérdés, hogy jeleznünk kell és próbálkoznunk kell.
U.N.G.. Az ember építészként többféle felelősséget hordoz, ha így akarom fogalmazni, egyrészt mint alkotó nyilvánvalóan van felelőssége az alkotással kapcsolatban. Ez egyfajta igényesség, amit az ember magával számol el. Ugyanakkor viszont annyiban sajátos a mi szakmánk, hogy integrálók vagyunk. Nem tudunk nem azok lenni, mert akár a tervezés folyamatában, akár a megvalósítás során nagyon sokféle szándékot, akaratot próbálunk olyan módon összefogni és olyan módon terelni valamiféle megvalósulás felé, hogy lehetőleg a lényeg ne vesszen el menetközben. Ezek általában időben is elhúzódó folyamatok és elég sok szereplősek. És minden ilyen időben elhúzódó és sokszereplős folyamat ki van téve mindenféle egyebeknek, tehát nem tudunk nem közéleti emberek lenni. Ugyanakkor hogy ha azt nézem, hogy a nagy közösség és köztem milyen lépések vannak, akkor azt mondom, hogy a következő lépés az a szakmai közösséggel kapcsolatos felelősségem. Ez jelenti Jutkát, Dezsőt, azokat a kollégákat, akik a kortársaim, akikkel együtt élünk, jelenti azokat a fiatalokat akiket tanítunk különböző iskolákban, egyetemeken. és utána vagyok a nagy közösségnek a része. Azt gondolom, hogy ha szakmán belül nem tudunk párbeszédet folytatni, akkor megette a fene, akkor a közösségben sem tudunk azok lenni, amiknek kellene lenni.
Vannak ijesztő jelek. Egy ijesztő jelnek látom például azt, hogy – nem tudom mennyire ismeritek – a közelmúltban épült egy templom Magyarföldön. Magyarföld egy pici kis falu az Őrség határán, Zalában, vagy 30-an laknak benne. Rátóti Zoltán, a Nemzeti Színház színművésze ott a polgármester, és egy hallatlan szép kezdeményezésbe ment bele ez a kis közösség, akinek a motorja ez a pár telepes család, akik ilyen módon kötődnek ehhez a halódó faluhoz, kitalálta, hogy oda építsenek egy templomot. Az ijesztő az az, és sok ilyennel találkozom, hogy kortárs, gondolkodó emberek hoznak létre egy olyan művet, ami mint mű úgy viszonyul egy tájhoz, az ottani kultúrához, mint ahogy a lakatlan szigetre vetődött Robinson család viszonyul a kultúrához. Magyarán mondva, mintha egy lakatlan szigetre vetődött volna egy közösség és egy lakatlan szigeten hozna létre valamit úgy, mintha előttük ott az égvilágon semmi nem történt volna évszázadokon keresztül. Ezt valahol ijesztőnek látom. De lehet, hogy az a fajta ijedelem, ami a veszteségek számontartásában vagy listázásában jelentkezik. Lehet, hogy nem kellene ezen ilyen módon aggályoskodnom. Ilyenkor azt a problémát érzem, hogy az ördögben tudunk mi, kortárs gondolkodó emberek, ilyen-olyan szakmában, vagy ilyen olyan helyen a világban valamiféle közös gondolatokat megfogalmazni. Vagyunk mi egyáltalán közös platformon, veletek? Vagy nem vagyunk? Vagy mi is csináljuk a dolgunkat a saját szakmánkba zártan és ti is csináljátok a dolgotokat a saját szakmáitokba zártan. Vagy hogy ha összejövünk mégis, akkor annyira futja tőlünk, hogy úgy viselkedjünk, mint egy lakatlan szigetre vetődött, hajótörést szenvedett család? Vagy hogy van ez?
