Építészet alapú társadalom

Az emberek különféle korokban különféle elméleteket eszeltek ki a társadalom alapjának meghatározására.

Talán a tudat általi megkettőzöttség nyomora, avagy az Éden elvesztésének szomorúsága miatt csináljuk, talán a létbe vetettség borzalmát enyhítjük, ha elhitetjük magunkkal, hogy van valamilyen alapja az együttélésünknek azon túl, hogy nem akarunk elpusztulni vagy megbolondulni. De bármi is az ok, az építészetnek nincs választása: hagyja, hogy egy-egy nagy ötletváltásnál átnevezzük őt.

-2. Munka. Gyár.

A Sztálin, Rákosi, Kádár márkájú társadalmak alapja a munka. A fenti urak a hatalmat a munkásságnak szánták – elvileg –, forradalmuk tömegbázisa a munkásság volt – tényleg –; másrészt viszont ezek az emberek a vadkapitalizmus idején nevelkedtek, amikor a királyok, hercegek grófok, naplopók és burzsoák kivételével valóban mindenki folyton kapált vagy kalapált; arról nem is beszélve, hogy Marx-Engels-Lenin is a munkát látták a társadalom alapjának – tehát legyünk megértők a munka alapú társadalom megszállottjaival, nem tehettek róla.

Ám megértésünk ne gátoljon abban, hogy lássuk, milyen képtelen marhaság ez. Az ember egyáltalán nem munkára termett. Aki komolyan veszi az evolúció elméletet – ez a közoktatásban tananyag –, az nézze meg közeli állat rokonainkat. Nem dolgoznak, és bár kínosan hangzik, ki kell mondanunk: jobb emberek, mint mi vagyunk.

Ki a fene szeret dolgozni? Szeretünk ugyan olyasmit csinálni, ami hatalmas energiákat emészt föl, és baromira leköt bennünket, pl. szeretünk táncolni, regényt írni, gördeszkázni, szeretkezni, perekben ítélkezni, focizni, tőzsdézni, fát hasogatni, falat mászni, paplanernyőzni, házat építeni, számítógépes stratégiai játékot játszani, küldöttséget vezetni, úszni – csupa olyan dolgot, amelyekre nagyon kell figyelnünk, és ha jól csináljuk és jól váltogatjuk őket, akkor kiteljesedünk bennük. De amint munkává válnak, kész, vége, ártalmasak lesznek.

Így hát a jeges fenséget árasztó csarnokokban és a pokol izzását zakatoló erőművekben nem éreztük jól magunkat, mert leginkább pihenni szeretünk. És ha közben az ölünkbe potyog a mazsolás avokádópüré és a Bronx dry koktél meg amit csak akarunk. Ezt szeretjük.

-1. Fogyasztás. Üzletközpont.

Ez a felismerés adta az ötletet a következő kísérlethez, a fogyasztói társadalomhoz, de sajnos dolgozni itt is kellett, ráadásul itt feleslegesen, mert ez a társadalom akkor működik jól, ha szar dolgokat termel, mert akkor az eldobott cucc helyett hamarosan újat kell vásárolni, és minél többet vásárolunk, annál több pénztáros kisasszony, pénzváltó ember, bankár, könyvelő és ilyesmi kell, és akkor még ezeket is el kell tartani, pedig se kaját, se sört, se biciklit nem gyártanak. Itt a pénz-áru forgás használja az embereket – éppúgy, ahogy a munka alapú társadalomban a hülye ideológia és a diktatúra.

A fogyasztói építészet is rajong a monumentalitásért, csak éppen a Mennyeket akarja imitálni. A munka építészetének könnyebb dolga volt a Pokollal  – a fogyasztói Menny jó esetben paródia.

0. Tehát volt két béna próbálkozásunk. Mi lesz most? Hiszen a harmadik elcseszés után a mesében is jön a hóhér, a sárkány, Hollófernyiges, a boszorkány, a farkas, a medve, az ördög, a Terminátor, az Új Jeruzsálem, Darth Vader, Kalki, Smith ügynök, Holle Anyó, Vejnemöjnen, és ők szörnyű igazságot tesznek, hogy belegebedünk. Nincs több dobásunk, az önpusztítás és a hazugság után az elfogadásnak kell következnie – hívhatjuk simán szembesülésnek.

1. Eső. Csorgó.

Nézzetek magatokba, emberek, nézzétek meg, hogy hány százalékunk víz – én nem tudom, de biztos, hogy sokkal több bennünk a víz, mint a többi anyag összességében. Folyton vizet kell innunk és ennünk, és az a víz az égből jön, az égen át a folyókból és forrásokból jön, és még a leggonoszabb ember is vízből van, tehát az egyetlen esélyünk az eső alapú társadalom.

A sörgyárakat eddig is a vízvezetékek mellé építették, az atomerőművet a folyó mellé, a bor- és gabona- meg gyümölcs- és zöldségtermő helyeket az ég alá telepítették, tehát lényegében minden maradhat úgy, ahogy volt, csak az elnevezést kell a helyére rakni. És még a finombeállítást megcsinálni: esőre építeni. Ez sem újdonság, a két nagy balfasz kísérlet előtt tudtak az emberek esőre építeni, a házuk tetejéről a ciszternába folyt a víz; a patak hajtotta a malmot, és ott gyártották a lisztet, az olajat, a lőport, a fűrészárut, a zúzottkövet; szép, boltöves vízvezetékek vitték a források vizét a városokba, úgy építették a gátakat és fokokat, hogy az áradó folyó vize minél tovább helyben maradjon, és ha egy hegyoldalra épült városon patakok folytak keresztül, nem kényszerítették őket a föld alá, mint ma. Nem egyenesítették ki a folyót, hogy minél előbb megszabaduljanak a víztől, és gépeket kelljen csinálni a locsoláshoz, aztán még gépeket, hogy a locsoló gépekhez legyen olaj, még, hogy az olaj füstjétől meg a gépektől beteg embereket gyógyítani próbáljuk – régen nem vágtuk le a lábukat, hogy élvezhessük a frankó műlábat. Most minden gyorsan pörög, mert így jó a fogyasztásnak és a munkának. Hát álljunk meg. Lassítsuk le az egészet, ne dolgozzunk feleslegesen, ne dolgozzunk se a munkáért, se a fogyasztásért. Ha végre bejön egy folyó az országba, tartsuk itt a vizét, árasszuk szét mindenfelé, a házakat építsük oda, ahol marad hely. Építsünk lassítókat. Az esőépítészetből természetes út vezet a lassúság alapú társadalomba.

2. Lassú. Labirintus.

A kvantumfizikai kísérletekhez épített hadron gyorsítók bevégezték küldetésüket, kiderült, hogy a gyorsulás tényleg lassítja az időt, és a téridő hengerek mélyén értelmetlenség az idő is és a tér is, tehát ettől kezdve az emberek lassítókat építenek.

A lassítás az építészet feladata. A lassítás az építészet és az életünk többi, mellékes ágazatainak az újraszintetizálása – a szobrászatot, orvostudományt, adópolitikát, zenét, hitéletet, lótenyésztést mind, mind újra beszippantja az organikus és integrált épület.

A lassú alapú társadalom nyugodtan építhet olyan utat, amely ellenkező irányba indul el, mint amerre a másik város fekszik, mert itt a jármű nem koszol és az üzemanyagának nincs ára. Az ilyen út összevissza kanyarog, és bármilyen anyagból készülhet, hiszen a lényeg nem az idő, hanem a jó mulatság, a véletlen és maga az út. Az új társadalom hivatalaiban többé nem lesznek sorszám-automaták, mert senkinek nem számít, mikor kerül sorra, hiszen olyan jól tölti az időt a többiekkel, és olyan szép mozi, park, bordély, hangversenyterem vagy strand vagy focipálya a váróhelyiség.

3. Katasztrófa. Pazarlás.

Katasztrófa alapú társadalom. A Jóisten a világhoz nagy kataklizmákat és kisebb baleseteket is teremtett. Látszólag a katasztrófa csak járulékos eleme a világnak, hiszen a katasztrófákkal töltött idő kevesebbnek látszik, mint a standard működés ideje, ám valójában a normálisnak tekintett működés is vagy a katasztrófáért van, azokat készíti elő (pl. járművek gyártása, fegyvergyártás, egyáltalán: bármilyen gyártás), vagy pedig a katasztrófa következménye – emlősként máig a 65 millió éve becsapódott meteor lekötelezettjei vagyunk, amely kiirtotta az óriásgyíkokat. Lám, ismét bebizonyosodott, hogy kár az idővel foglalkozni.

Ideje elfogadnunk, hogy a civilizációk és társadalmak alapjai a katasztrófák, és ideje, hogy az építészet is alkalmazkodjon ehhez az egyszerű igazsághoz. Tehát építsünk lakóházat, erőművet, hidat, statikai és talajmechanikai számítások nélkül. Az építmény emiatt meg fog süllyedni, valószínűleg már építés közben meg fog süllyedni, de ha közben nem, akkor még a használatba vétel előtt biztosan. A roskadás nem lesz egyenletes az alap minden pontján, hanem hol erősebb, hol gyengébb, ezért a felmenő szerkezetek is rongálódni fognak, annál is inkább, mivel nemcsak hogy talajmechanikai vizsgálatot nem végeztünk, hanem semmilyen méretezést nem végeztünk. A középkori építészek talán méreteztek? Ismeretlen volt a statika tudománya, és lám, a régi katedrálisokból, hidakból, várakból, malmokból és lakóházakból olyan szépség és harmónia árad, amire mindannyian vágyunk, amióta csak a modern idők méretezik tépett lelkünket. A szépséges matematikát sajnos a könyörtelen és kapzsi ökonómia létrehozására használtuk, oda a pazarlás esztétikája.

Tehát hogyan tovább?

Ugye, már megsüllyedt az új épület alapja, megjelentek a falakon az egyenetlen mozgásokból adódó harántrepedések. Akkor hát rajta! Ha szerény katasztrófaépületet szeretnénk, akkor itt avatkozzunk be, ha azonban igazán fontos nekünk a projekt, várjunk még, vagy építsünk tovább egészen addig, amíg a kisebb károk után az első omlások is bekövetkeznek. Most jöhet az építkezés menetében a fordulat: ha alacsonyak az igényeink, hívjuk ki a statikust, mérjük fel, hogy a károk helyén hogyan lehet a szerkezeteket stabilizálni és továbbépíteni anélkül, hogy a deformálódást helyreállítanánk vagy lebontanánk. Ha pedig nagyvonalúak akarunk lenni, empirikus módszerekkel erősítsük meg az építmény gyenge és romos pontjait. Konkrétan: ha egy monolit vasbeton födémgerenda saját súlyától megroggyan a födém közepén, mert nem méreteztük benne a vasbetéteket, akkor nem bontjuk le, hanem úgy, görbén hagyjuk, csak építünk alá egy jó vastag pillért, és ahogy csak lehet, stabilizáljuk. Emiatt persze a felső szinten hajlott lesz a padló. Használjuk ezt ki! Tervezzünk oda egy ötletes beépített bútort, csúszdát, medencét vagy belső kertet.

Már az első esetben is romantikus, szövevényes, stabilitásában is változást és organikus folyamatokat sugárzó épületet kapunk – megdőlt, paralelogramma alakú nyílászárókkal, trapéz szelvényű falakkal, ferde vagy csavart födémekkel, változó meredekségű és hosszúságú lépcsőkarokkal, hajlott orsótérrel, váratlan helyen felbukkanó épületgépészeti elemekkel, külső és belső támpillérekkel, húzóvasakkal, minden kiterjedésükben tört vagy íves térelválasztókkal és elegáns könnyűszerkezetes mérművekkel, apró, ám nagystílű héjszerkezetekkel stb. A második eset, az empirikus folytatás újabb, ám egyre kisebb rongálódásokat enged, ezeket újra hasraütéses módszerrel javítjuk, mígnem az egyre kisebb hibákat egyre finomodó megoldásokkal korrigálva olyan tér-és időbeli fraktált kapunk, amely, hol láthatóan, hol pedig láthatatlanul, minimalista módon szervezi önmaga és használói életét.

A teljesen biztonságossá tett és befejezett mű így az élet, a szervesség a változás, a véletlen, a kaland és a szépség asszociációival lep meg bennünket, hogy boldogságunkban újabb nagy tetteket hajtsunk végre, és fenséges találmányokon dolgozzunk; egyben utal a teljességre, hiszen a természet számait hívtuk meg házunkba, és mikor ezek eljöttek, táncra kértük egymást, hogy mind közelebb és közelebb simulva szédüljünk az összeolvadásba. A ház a rombolás és építés szintéziseként születik – az építés rombol, a pusztítás pedig alkot.

Épületünk ennél közvetlenebbül is utalhat isteni-természeti függésére, ha a rombolást nem az építéssel végeztetjük, hanem természeti csapásokkal – villám, földrengés, földcsuszamlás, szélvihar, apróbb meteorok –, majd ugyanúgy járunk el, mint az előzőekben. Ez időigényesebb, hiszen a földrengésre várni kell. Alázatot sugárzó, konzervatív, ám végtelenül szimpatikus módszer.

Akcionista hajlamú építőművészek az isteni-természeti tényezőt szociológiai-közéleti tényezőkkel is helyettesíthetik – végső soron a társadalmi mozgások is a természeti-isteni törvények játékai. Provokáljunk robbantást, gyújtogatást, jogerős bírósági végzés alapján elrendelt kényszerbontást az építkezés vagy a hagyományos módon megépített ház ellen. Aztán szerezzük vissza a kontrollt, és jöhet újra az alkotás, ahogy feljebb is áll. Így hatja át lakhelyünket a történelem.

Fontos észrevennünk, hogy a katasztrófaépítészet könnyen magába fogadja az eső és a lassúság építészetét – csupán apró hangsúlyeltolódásokon múlik, hogy minek nevezzük. Ám van, amiben nincs alku: kezünket mindig vezesse a célszerűség, a pazarlás és a luxus. 

Horváth Viktor