Ha nem volna, ki kéne találni. De van.

A Lukács, mint előző cikkében jelezte a balneológussá avanzsált Jonny Walker, alias Sétáló János, cserbenhagyta, ám balszerencséje sorszerű találkozással ajándékozta meg; elpártolt a Lukácstól, viszont otthonra, bízik benne erősen, végső otthonra talált a Rudasban.

A Nagyi húslevese mindig utolérhetetlen. És én a húslevest szeretem a legjobban, cérnametélttel vagy csigatésztával, de főleg csigatésztával. A Nagyi annyira sok fűszert rak bele, és olyan finom lesz a végén, gyöngyöző aranysárga húsleves, hogy akármennyit meg tudok belőle enni.

Az eső végigverte Kelenföldöt: felrémlett rossz nyarak dióverése. Amúgy is árvíz van. Csendre intő. És esik is. Az ablakig ér a kékinges folyó. Pimaszul kilép a medréből: Pestnél 9 méteres rekordon tetőzik.

 A róka igéző állat. Mítoszok tárgya. A róka megbabonáz a farkával, a róka varázslatos, a róka az égből jött, a róka angyal: ilyesmik. Tehát a rókában van valami. A róka nem játék. Szép. És néha veszett. Külön színt neveztek róla el.

A sztoikus flanőr (Johny Walker) és lelkes patrióta ezúttal balneológussá avanzsál, igen, a fürdők és gyógyvizek mérnökévé és szenvedélyesévé, olyan személlyé, nagy meglepetés, aki ő maga - valójában. Ezúttal büszkélkedni fog és persze, szokásához híven, szégyenkezni kicsit, mert Budapestet méltán nevezi a vizek, a források a gyógyfürdők városának, ugyanakkor az elmúlt években végbement úgynevezett felújítások, valamely egészen hihetetlen „eredményeket” hoztak a város életébe.

Ha a városlakó az utcákat-tereket rója, azon veszi észre magát, hogy a fenségesen lomha Duna folyó jobb partján, a budai oldalon turistákat pillant meg, akik a Lánchíd és az Erzsébet-híd közötti szakaszon, a királyi palota, a vár alatt ácsorognak; kezükben fényképezőgép.

Sok évvel ezelőtt vagyunk. Felolvasás. Látom mindenkiét. Egy vonatkoztatási téveszmés, három hernyós, kilenc szimpla nárcisz, van paranoid és hipohonder is, két bipoláris, egy Tourette- és három Othello-szindrómás. Ragyog minden betegség. Én a Szorongás vagyok. Bármikor eljöhetek érted. (Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened – így mondhatták az almásfüzitői ávósok is Pál nagyapának.)

Egy ideig lakótelepen laktunk: halványan emlékszem a harcokra, amiket a homokozó lapátokért vívtunk a játszótéren. Mire megtanultam járni, s felfedezhettem volna egymagamban a környéket, falura költöztünk. Annak is a legvégén laktunk, a házsorunk mögött egy zsákutca húzódott, mi csak hátsóutcának hívtuk.

Ha mondjuk a jóindulatú, kíváncsi, nyitott, érdeklődő, Magyarországra látogató turista, műveltségi igényeinek és többszörösének függvényében, utazását megelőzően tájékozódik, arról fog értesülni, hogy a tizenkilencedik század második felében, az osztrák birodalommal létrejött, úgynevezett kiegyezés után, az Osztrák-Magyar Monarchiában, a magyar polgárosodás egyik vezéralakja, Széchenyi István gróf a társasági élet előmozdításában kulcsszerepet szánt a lóversenyzésnek.

Jövő évben ünneplem tízedik évfordulóját annak, hogy tíz éve szeretnék elutazni Párizsba és mindezidáig ez nem sikerült. Szegeddel, az árvíz-emlékű, Móra Ferenc-szivart szívó várossal hasonló módon, némi szentséges áhítatban vagyok: kétszer pedig voltam benne és kétszer pedig senki nem mutatta be úgy rendesen.

László Noémi: Papírhajó, 2009. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, Ráció Kiadó, Budapest.

A parazsat figyelte, mindig lenyűgözte ez az apró, forró pont, mint valami miniatűr jelzőtűz az éjszakában, amit puszta légzésével tart életben. Állt a sötét kapualjban, mutató és hüvelykujja közt morzsolgatta a szűrő nélküli cigarettát, majd mélyen beleszívott és olyan lassan eresztette ki a füstöt, amilyen lassan csak bírta.

Mindig is szerettem egy városnak azt az arcát látni, amely a turisták elől rejtve marad, nem csak a csillogást, hanem a kőkemény valóságot, az ellentéteket, az embereket és mindent, ami a hétköznapokban fellelhető. 

A térben én egy állat szemével nézem magam. A térben én egy állat szeme vagyok. Egy pontosvessző a térben. Egy pont. Ahonnét nézzük. Ahonnét nézem, több évvel ezelőttről, onnét én egy pont vagyok az azóta megváltozott, átalakított, átalakult térben.

Részlet a Kettős vakolás című, a Kalligram Kiadónál megjelenő, Bazsányi Sándor és Wesselényi-Garay Andor közösen írt esszékötetéből. A részlet Bazsányi Sándor elemzése Lengyel Péter Cseréptörés című regényrészletéről. Bazsányi szövegébe ékelve, dőltbetűvel szedve Wesselényi-Garay Andor megjegyzéseit olvashatjuk.

Alighogy elkezdtem a felolvasást, kerekképű, pocakos férfi lépett a terembe. Nem ült le, pedig akadt hely az első sorokban. Jobb vállával az egyik oszlopnak dőlt, úgy hallgatott végig. Arra gondoltam, valószínűleg csak betévedt, és járatlan az efféle helyeken. De valami miatt mégsem tűnt melegedő, pogácsára, borra ácsingózó nyugdíjasnak.  

Január 5.

Ma jó nap volt, bár kissé fáradt vagyok. Tegnap elmentem a Műcsarnokba, végül is kurva kevesen voltak ott.

Bálint rákészült, hogy bevegye a derékszögű kanyart Csanytelek kétharmadánál. Ez volt az egyetlen L alakú falu, amit ismert, sokszor végigjött rajta Szolnokra menet. Eszébe jutott, milyen volt, mikor először döngetett végig ezen az útszakaszon, győzedelmesen, mert elhatározta: megveszi a telket.

Most azokra gondolok, akik egyedül vannak. Egyedül a karácsonnyal. Egyedül egy kereszttel.

Az emberek különféle korokban különféle elméleteket eszeltek ki a társadalom alapjának meghatározására.

Budapest különböző hangulatai, fényei, színei, ahogy írók, költők és fotósok látják. A nyomtatott Prae Budapest-számát Csányi Vilmos, Kornis Mihály, Csobánka Zsuzsa prózarészleteivel, Can Togay és Juhász Ferenc verseivel, valamint Börcsök Mihály fotóival ajánljuk. A lap kapható az Írók boltjában és a jobb újságárusoknál.

Mi legyen az ebéd?, kérdezi mindig anyám, és mindig mást főz. Azt mondja, meglepetésből, nem hiszem, sokáig nem hiszem el, aztán egyszer bevallja, hogy csak azt tud főzni, amit kíván, amire aznap reggel rákívánkozik, különben nem fűlik a foga az egészhez.

Itt az október, de még ragyog a Kopasz. A Lágymányosi Öböl. Más néven: Kopaszi gát. 10 hektár, azaz 100 ezer négyzetméter. Elférne rajta ezer ház. Mindegy, nem lényeg, sétálni jó, számolni szomorúság.

Az emberek különféle korokban különféle elméleteket eszeltek ki a társadalom alapjának meghatározására.

Szeptemberben felkínáltak egy állást, hát otthagytam az egyetemet, és dolgozni kezdtem a Vállalatnál. Hamarosan kineveztek a Képanalízises Nehézfémfázis Szegmentálási és Kutatási Főosztály vezetőjének. Pontosan egy éve. Nem volt rossz karrier az enyém – és negyven évesen még fiatalnak számítottam.

Negyedszázad előtt még nem volt Siófok, nem volt Kenese, Almádi, Alsóörs, Fülöp, Badacsony, Balatonföldvár, Boglár, Fonyód. Mind e gyönyörű fürdőhelyek sivatag partok voltak, s idegen közönséget nem ismertek.

Huszonhárom éves, százkilencven centi, százötven kiló, vállig érő, göndör, vörös haj, hófehér bőr, kék szemek. A haverjai Vikingnek szólítják, nem is tudják a rendes nevét.

180 kilométer, néha több. Valamiért mégis itt vagyok. Majdnem a legnagyobb. Miskolc, a Második. És a második is tud édes lenni. LeMisizem, de nem egy mézes hely. A sör és a fröccs  itt üdítő, a bor meg csak bor. Ha nem iszol, hívják a lódoktort. Itt magadért felelsz.